evél&levél

Határozottan tiltakozom dr. Frenkl Róbert Méltó halál (Evangélikus Élet, 2004. március 21.) című cikke ellen, melyben "gyönyörű írás"-ként értékeli és olvasásra ajánlja Bitó László orvos-író Meddig kell élni akarni című írását (Hét Hárs, 2003/4.). Sajnálom, hogy egyházi elnökségünk világi vezetője, országos felügyelőnk, aki ráadásul orvos is, így reagál egy lelkésznek a Magyarországi Evangélikus Egyház Elnökségéhez benyújtott tiltakozására. Azzal, hogy egy, az eutanáziát népszerűsítő cikket pártfogásába vett, egész evangélikus egyházunkat megszégyenítette. Valótlanságot állít, amikor azt írja, hogy a magyar egészségügyben a passzív eutanázia létező jelenség. A minden magyar orvosra kötelezően érvényes etikai kódexből ismerni kell, hogy a tüneti (palliatív) kezelés nem nevezhető passzív eutanáziának. Ha a betegség gyógyítására oki kezelés nincs (a betegség minősége vagy stádiuma miatt nincs gyógyszer vagy gyógymód), csak tüneti kezelés lehetséges (fájdalom-, lázcsillapítás, folyadék-, energiapótlás, szeretetteljes gondozás). A passzív eutanázia azt jelenti, hogy az orvos szándékosan mulaszt el a szakma szabályai szerint fontos kezelést azzal a céllal, hogy a beteg hamarabb haljon meg.

Bitó László írása becsmérli az Alkotmánybíróság döntését. Az ugyanis helybenhagyta az eutanázia tiltását, mivel az egészségügyi törvény - meghatározott körülmények között - nem korlátozza a betegek önrendelkezési jogát az életmentő beavatkozások visszautasításához. Írása diszkriminál, elviselhetetlennek és halálra valónak ítéli a zsarnokoskodó öregeket és a betegek egy csoportját. A leírtak sértik a fennálló állami és orvosetikai törvényeket, emellett a szerző teljesen semmibe veszi a "Tiszteld atyádat és anyádat!" és a "Ne ölj!" isteni parancsot. A mi Urunk Jézus Krisztus áldott szavaival pedig - azokat teljesen kiforgatva - saját elképzeléseit akarja alátámasztani. Így jön ki az az elképesztő következtetés, hogy mivel nekünk olyanoknak kell lennünk, mint a kisgyermekeknek, így ránk is vonatkozik, hogy ha valaki megbotránkoztat minket (például egy sokat panaszkodó, zsarnokoskodó öreg), akkor jobb, ha malomkövet kötnek annak nyakába.

A felügyelő úr szerint a cikk egyházi lapba illő, mert "bibliai idézetekkel illusztrálja mondanivalóját (...), és elsősorban azért, mert emberien tárgyalja az élet és halál örök kérdéseit." Szabad-e a kísértőnek engedve úgy gondolkodni életről és halálról, mintha annak egyedül jogos ura nem a mi Teremtőnk és Megváltónk lenne? Milyen félremagyarázás az agg Simeont idézni úgy, hogy ő már leszámolt az élettel, ahelyett hogy az ígéret beteljesedésének boldogságát, a Megváltó meglátása nyomán az Isten dicsőítését és életünk őrá való bízását csodálnánk?

A művi terhességmegszakításokkal hazánkban évtizedek óta csaknem minden második születendő gyermek életét még édesanyja méhében kioltják. A párok 30%-a meddő (a Kaáli Intézet adatai szerint). Nem gondolom, hogy valóságos probléma lenne az, hogy néhány nemzedék múlva 120 év körüli átlagos élettartamra lehet számítani. Nekünk, keresztényeknek most az önpusztító életet élők megmentésén, az AIDS-járvány megfékezésén, a fiataloknak az Isten szerinti házasságban megélt nemi életre való nevelésén, a rászorulók segítésének megszervezésén (gyülekezeti nővér, hospice-szolgálat, evangélikus kórház, keresztény szülészet) kellene nagy erővel dolgoznunk. Ezek valóban sürgető feladatok.

A felügyelő úr a váláskárosultakkal kapcsolatban idéz egy lelkészt, aki az egymás életét pokollá tevőknek válást ajánlott. Ezt azért írja talán, nehogy valaki azt gondolja, hogy az evangélikusoknál tilos a házasság felbontása? Megállapítja, hogy bioetikai kérdésekben nehéz "engedményt" tenni. "Elveink feladásá"-hoz alapelvként szögezi le, hogy "a szeretet fontosabb, mint az igazság". Ezt úgy írja, mintha szentírási idézet lenne. Mi a valóság? Itt nem elvekről van szó!

Istent saját magával nem lehet szembeállítani, kijelentése szerint ő a szeretet, az út (a megoldás), az igazság, és ő az élet! Ne akarjuk kikerülni Istent, aki úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Higgyük el, hogy embertársaink életének kioltásával sem magzati, sem öregkorban, sem semmilyen betegség esetében nem lehet egyetlen problémát sem megoldani, csak eltávolodni a minket segíteni akaró Istentől.

"Nem az Úr keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen, nem az ő füle süket ahhoz, hogy meghallgasson, hanem a ti bűneitek választottak el titeket Istenetektől, a ti vétkeitek miatt rejtette el orcáját előletek, és nem hallgatott meg. Hiszen kezetek vérrel van beszennyezve, ujjaitokhoz bűn tapad, ajkatok hazugságot szól, nyelvetek álnokságot suttog." (Ézs 59,1-3) Micsoda kegyelem, hogy Jézus Krisztus nem a méltó halált kereste, hanem vállalta, hogy őrá mondják ki: méltó a halálra, és meghalt értünk, de feltámadt, és megszabadít minket az ő gyermekeinek szabadságára. Benne megoldódnak egyéni, családi, gyülekezeti, egyházi ügyeink. Nélküle értelmetlen az életünk. Nála mindenre van jó megoldás, még ha néha várnunk kell is rá. Hiszen "jó csendben várni az Úr szabadítására" (JerSir 3,26).

Dr. Drenyovszky Irén orvos (Budapest)

Szomorúan olvastam a Keresztény Orvosok Társasága elnökének a tiltakozását. Nehezen hiszem el, de hát el kell fogadnom, hogy valóban ő írta, mindenesetre ő jegyezte e sorokat. Csak megismételni tudom kérésemet: felnőtt egyháztagként mindenki maga alakítsa ki álláspontját. Az eredeti cikkel azonos terjedelmű tiltakozásról anynyit azért meg kell jegyeznem - túl a tiltakozás nehezen kezelhető műfaján -, hogy szerzőjének szerény fogalma van mind a társadalomról, mind a lelkigondozásról, és a Szentírást önkényesen kezeli. Örülnék, ha - figyelembe véve a bioetikai kérdések súlyát, időszerűségét, felelősségünket - a témához többen hozzászólnának.

Frenkl Róbert