A vasárnap igéje

Böjt 6. vasárnapja (Palmarum)

Sehol a szamár. Sehol a szamárháton bevonuló Jézus. Sehol a hozsannázó tömeg. Sehol a Jézus elé terített felsőruhák és pálmaágak szeretetszőnyege. Valami más van, ha van...

Apostoli intés, kérlelő szavak, aggódó figyelmeztetés. Mert baj van. Baj van a gyülekezetben, baj van az egyházban, baj van a Krisztus testeként felépülő közösségben. Önzés, hiúság, magamutogatás, a saját pecsenyéjüket sütögető, egymás irányában közönyös "testvérek" Krisztus-tagadása. Leöntve mindez az önelégült "keresztény" mosollyal, álalázattal, álszeretettel, odaírva a közönyös, cinikus levelek végére az álüdvözletet: "testvéri szeretettel". Odabiggyesztve a szeretetlenség, a közöny, az önzés "istentiszteletei" elé az álvédjegyet: "Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében" - hogy azután a Szentháromság égisze alatt rúgják-falják-tapossák egymást a "testvérek".

Ne legyenek illúzióink, nem csupán a majd kétezer év távolságában rejlik a közösség Krisztus-tagadásának lehetősége: harminc év is elég volt ahhoz, hogy a "testvérek" önelégült mosollyal tapodják egymást. Típusbetegség, amely más közösséget nem fenyeget, hiszen sehol máshol nem akarják fenntartani a látszatát annak, hogy mindez Krisztus nevében történik. Keresztes hadjáratot nem indíthatnak pogányok, eretneket nem égethetnek meg mások, csak olyanok, akik a "hit védelmében" teszik. Kiüresített szólammá, frázissá a "hozsannát" csak azok tehetik, akik majd ugyanúgy kimondják a "Feszítsd meg!"-et is. A legszentebb igét súlytalanná csak azok tudják tenni, akik a kegyelem igéjével is ítélnek, és a törvény szavát kijátszva magukat mentik fel - akik idézetgyűjteménnyé teszik a Szentírást. Az istentelenek hazugságai, képmutatása, önzése miatt nem káromolják az Istent. Ezek a bűnök nekünk, "keresztényeknek" vannak fenntartva. Hát ki cselekedné meg ezeket helyettünk? Megtesszük akkor mi. Megtesszük úgy harminc évvel a Krisztus-esemény után, és megtesszük kétezer évvel később is.

Sehol a szamárháton bevonuló Jézus. Csak az út áll előttünk azóta is makacsul. Az út és az indulat, amely kitaposta ezt az utat. A krisztusi indulat. A vigasztalás, a szeretet, a Lélekben való közösség, az irgalom, a könyörület indulata. Az indulat, amely mozgatja az úton lévőt. Az indulat, amely Krisztust a keresztig vitte.

Mi vezet bennünket? Mi uralkodik bennünk? Mi határozza meg viszonyainkat, kapcsolatainkat, szavainkat, tetteinket, gondolatainkat? Mi határozza meg, hogy miként viselkedünk az emberek között, a gyülekezetben, az egyházban, családunkban, munkahelyünkön, a szomszéddal? Mi határozza meg gyűlölködésünket, önzésünket, szeretetlenségünket, közönyünket? Mi mozgat bennünket akkor, amikor a legnagyobb nyugalommal nézzük végig a másik ember szenvedését? Mi mozgat akkor, amikor képtelenek vagyunk szót érteni a másikkal előítéleteink, a múltban elszenvedett vélt vagy valós sérelmeink miatt? A krisztusi indulat? Arcátlanság lenne mindezekért Krisztust kárhoztatni. Megteszik ezt persze mások helyettünk: miattunk káromolják az Istent... Egy néhány évvel ezelőtti felmérés szerint az akkori Magyarországon a nem túl nagyra becsült Országgyűlés is megelőzte a "népszerűségi listán" az egyházakat. Pedig tudjuk, hogy általában hogyan tekintenek az emberek a politikusokra: ingyenélők, akik sikkasztanak, lopnak, csalnak, hazudnak... Hát még ennél is sötétebb kép él a társadalomban rólunk, keresztényekről. Pedig voltak olyan korok - ha régen is és kevésszer is -, amikor a felsőbbségnek eljuttatott jelentésében még a kifejezetten ellenséges politikai hatalom sem tudott mást mondani a keresztények közösségéről, mint hogy megdöbbentő a közöttük uralkodó szeretet. Más korokat élünk...

Ha van keresztény identitászavar, ha van félreértett szerepmeghatározás, ha van elsumákolt elhívás, akkor mintha ennek az idejét nyögnénk. Amikor a hit magánügy, és ennek alapját nem a "legonoszozott" világ mondja ki, hanem éppen a keresztények, a hívők közössége viselkedik ekként. Mert a nem magánügynek tekintett és akként megélt hitélet az egyéni érdekekről, az önigazságról való lemondásban is megnyilvánuló következményekkel járna, sőt még azzal is, hogy a másikat, akinek kegyessége, gondolatai, viselkedése idegen számomra, különbnek tartsam saját magamnál.

Ha van krízis, akkor most annak a korát éljük. Ha van krízis, akkor itt az ideje, hogy felismerjük. Ha van bűnbánat, akkor itt az ideje annak, hogy magunkba nézzünk. "Ha van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület", akkor itt az ideje annak, hogy figyeljünk a krisztusi út irányára, az utat járó Krisztus indulatára és a mi indulatainkra. Akkor itt az ideje, hogy meglássuk: csak messziről hozsannázunk a Megígértnek, de útján - ahogyan kétezer évvel ezelőtt tanítványai is tették - magára hagyjuk. Mert más indulat volt bennük, más indulat van bennünk. És ez minden, amit tehetünk: felismerjünk és szemléljünk, hogy Krisztus mindezek ellenére hogyan járja végig az utat értünk. Felismerjük és szemléljük, hogy a megváltás útja ez. Felismerjük és szemléljük, hogy ő szenved a Krisztus-testen általunk ütött sebek miatt - az önzésért, a dicsőségvágyért, a széthúzásért, a mi bűneinkért. Mert csak így van irgalom és könyörület: Krisztus szenvedéséért, az értünk megtett útjáért.

IMÁDKOZZUNK!

Uram, ébreszd egyházadat - és kezdd rajtam.

Uram, építsd gyülekezetedet - és kezdd velem.

Uram, békességed örömhírét juttasd el mindenütt a földön - és kezdd nálam.

Uram, gyújtsd meg szereteted tüzét minden szívben - és kezdd bennem.

(Ázsiai keresztények imádsága nyomán, Evangélikus énekeskönyv 737. o.)

Kendeh K. Péter