Liturgikus sarok

Musica sacra XXI.

A Liturgikus sarok három hete kezdődött belső sorozata a szent zene történetét foglalja össze röviden. Egyházunk kiváló zenetudósa, Ferenczi Ilona eddig a liturgikus zene születésével, illetve a 16-17. századi istentiszteleti formákkal ismertetett meg minket. Ezúttal a következő két évszázad egyházzenéjének főbb jellemzőit tekinti át.

A harmincéves háborút követően az evangélikus egyházi zenét s azon belül a liturgikus zenét nagymértékben meghatározta és befolyásolta a németországi teológia alakulása. Heinrich Schütz működésének utolsó évtizedeiben megerősödött az új kegyességi irányzat, a lelkiséget előtérbe helyező pietizmus, mely sok egyszerűsítést hajtott végre a liturgiai életben. Szélsőséges hívei azt követelték, hogy a liturgikus formákat zenéjükkel együtt töröljék el az istentiszteletekről. Úgy vélték: mivel a liturgia az üdvösséghez nem elengedhetetlenül szükséges (adiaphoron), ezért meg lehet és meg is kell szüntetni. Az erős kritika hatására a konzervatív (ortodox) lutheránus teológusok is felülvizsgálták az istentiszteleti zenéről kialakított álláspontjukat, de lényegében nem engedtek az egyszerűsítő nézeteknek. Egyúttal azonban azt is hangsúlyozták, hogy az istentiszteleti és a liturgikus formák nem megfelelőek, ha nem járnak együtt belső, lelki átadással.

A 17. század utolsó évtizedeiben rostocki teológusok vitáztak az egyházzene szerepéről. A kálvinista irányzathoz közel állók teológiai érvek alapján minden olyan zenét el akartak törölni, mely nem állt kapcsolatban a gyülekezettel. Más rostocki teológusok - bár kritizálták a liturgikus zenét - lutheránus keretek között maradtak. Volt, aki a misztikus lelkiséget hangsúlyozta, mely nélkül az istentisztelet csak kifelé végzett kötelesség marad, ahelyett hogy belső vágyódást fejezne ki.

A pietizmus és az ortodox lutheránus irányzat között elsősorban az egyház szerepének megítélésében és az istentiszteleti gyakorlatban mutatkozott különbség. A kereszténység kialakulására visszautalva a pietisták a formáktól mentes istentiszteletet tartották helyesnek, ezért az addig használt bonyolult liturgikus formákat leegyszerűsítették: a zenés alkotóelemek közül egyedül a gyülekezeti ének maradt meg, melyet szerény orgonakísérettel láttak el. A 18. század elején a pietizmus kritizálta a concertáló egyházi zenét, különösen a kantátát, melynek recitáló tételeit és áriáit az operából kölcsönözték, s melynek hatására "színházi egyházi zene" jött létre. Ezzel szemben a spiritualitást, a lelki tartalmat az ortodox és pietista irányzat képviselői hasonlóképpen fogalmazták meg: így például Buxtehude zenéjében a pietista hatás nyomait lehet felfedezni, az 1704-ben kiadott jelentős pietista énekeskönyv (Freylinghausen, Geistreiches Gesangbuch) pedig ortodox énekszövegeket is tartalmaz. Amikor Johann Sebastian Bach 1736-ban lényegét tekintve ortodox énekeskönyvet adott ki, részben a fenti pietista énekeskönyvből merített, részben pedig ahhoz hasonló stílusban komponált dallamokat.

A lutheránus istentiszteleti életben és zenében a pietizmushoz hasonló hatást fejtett ki a felvilágosodás racionalizmusa is. A liturgikus ceremóniákat a korábbi felvilágosulatlan periódus maradványának tekintették, melyeket vagy egyszerűsíteni, vagy inkább eltörölni akartak. A 18. század második felében az istentiszteleti zenét a racionalizált szövegű énekek éneklésére redukálták. A Johann Sebastian Bach utáni nemzedék zeneszerzői így liturgikus zeneművek helyett egyházzenei kompozíciókat írtak.

Ferenczi Ilona