A hét témája

JesusHouse 2004

Némi információ azok kedvéért, akik nem ültek mellettem március 17-21. között a nagytarcsai templom padjaiban: A JesusHouse rendezvénysorozat a ProChrist evangélizációk fiataloknak szóló változata, amelyet �98-tól kezdődően kétévente rendeznek meg, s amely ez évben - sokunk örömére - hazánkban is figyelemmel kísérhető volt. A német fővárosból induló műholdas közvetítéshez több mint 700 helyszín kapcsolódott Európa-szerte. Idén tehát mi is részesei lehettünk esténként ennek az igazán profi módon összehozott műsornak, amely egyszerre volt evangélizáció és könnyűzenei műsor, lebilincselően jó ötletekkel és jóízű humorral. Ha én lennék az a bizonyos Mattel-féle világhírű játék baba, egyetlen szóval könnyedén összefoglalhatnám a műsorkészítők professzionalizmusát: Wooow!

Berlin, JesusHouse

Fiatalok, tömeg, high-tech fény- és hangtechnika, R&B, soul, rap, house. Trendi cuccok, neonfény, videoklipszerű vágások, Ikea és Mars szelet. Első pillantásra a nagy európai zenetévék villódzó, össznépi roadshow-ja, ahol a show-business kipróbált irányelveinek megfelelően folyik a nagyipari szórakoztatás.

Ha a 700 európai helyszínen egy időben történő műholdas közvetítésre pontosan érkezel (tisztára, mint a Mátrix 3 premierje!), a különféle stílust, haj- és bőrszínt képviselő nációk zenei kavalkádjában a hangos rockzene ritmusát az első két percben gond nélkül felveszi az érverésed, és a legnagyobb nyugalommal konstatálod, hogy a szőke, Beckham-frizurás fiú hangszóróval a kezében üvölti a mikrofonba: "Welcome to the JesusHouse!"

Eddig rendben - gondolom. Azaz mégsem. Valahogy sokkal inkább egy Bulgakov-regényben érzem magam. Reflexeket próbáló képváltások - vizuáltechnikailag kiművelt nemzedékünk érzékeny elvárásainak megfelelően -, legalább hat kameraállás. Alig van időm gondolkodni, mi is történik tulajdonképpen, csak önkéntelenül mozgatom a fejem a ritmusra, és valószínűleg az sem lepne meg, ha a következő pillanatban a Scooter frontembere lépne a színpadra... Ha egy hangyányit is járatosabb lennék a német könnyűzenei életben, perceken belül megállapíthatnám - a vendéglistát elnézve -, hogy nem is jártam messze az igazságtól. Az MTV aktuális műsorvezetőiről ugyan nem tudok nyilatkozni - mivel leragadtam Ray Cokes-nál �97-ben -, de a négy moderátor külön-külön legalább olyan karizmatikus egyéniség a saját műfajában.

Nos, nem, ezúttal H. P. Baxxter még sincs a vendégek között, és ha egy pillanatra is levenném a vászonról a szemem (ha tudnám!), akkor arra is rájönnék, hogy nem is Berlinben vagyok. Hanem itthon, Nagytarcsán. Sőt, ha lehet még "otthonabb": a templomban.

Bevallom: nem ment elsőre

House-party és a vasárnapi istentiszteletek jól ismert helyszíne, a barna padsorok és az apszis oldalsó falára függesztett vetítővászonról ömlő hang- és fényingerek átlagos szombat estéimet idéző kavalkádja, amelybe ha végképp belefeledkezem egy-egy pillanatra, azon kapom magam, hogy a bárpultot keresem... Mi történik itt?

Bár nem beszélek jól németül (és ezúton követem meg szép emlékű Szabó Ákos tanáromat a gimiből, akinek a "Rendületlen" becenevet adtam, hisz kitartóan hitt abban, hogy mégis), azért néhány elcsípett szó itt-ott elég volt ahhoz, hogy a dalszövegekből már az első percekben kiderüljön az ordító különbség: itt valami egész másról van szó, mint a világ összes nagyvárosának dübörgő, sorban állós partijain. (Persze ez inkább a négy tolmács-narrátor kiváló munkájának köszönhető, de ezt a világért nem vallanám be.)

A bevezető blokk után színpadra lépő műsorvezetők seregszemléjét látva kis hazánk sztárfodrászai vélhetőleg sebtében a szívükhöz kapnának a divatosra komponált hajköltemények láttán, nem is beszélve a stylistokról, de azok közül egyet sem ismerek. Te jó ég! - gondolom örvendezve -, most sokkal inkább "áptudét" vagyok, mintha megvettem volna az e havi divatlapokat; és máris kutatni kezdek emlékeimben, melyik boltban láttam az egyik moderátor khakiszínű nadrágjához hasonlót - és még csak hat perc telt el.

Most már kezd egészen szétesni a relatíve rendszerezett gondolkodásom. A következő húsz percben a filmvilág naprakész guruinak bravúros huszárvágásaként a Charlie angyalai és a Mátrix filmek James Bond-áthallásos egyvelegét látom. A Jézus Ház három angyal(fiókája) rendületlenül üldözi az aznapra előírt célszemélyeket, hogy végül a humántranszplantáció és Neo telefonja segítségével a stúdióba küldjék őket egy kis mélyinterjúra, ahol már várja őket a négy állandó műsorvezető, a mikrofon és a kedvencem: a mini Mars szelet az Ikea szőnyegen diszkréten álldogáló dohányzóasztalon.

Csak ülök, és a szemem előtt zajlik valami elképesztően

zseniális fúzió

A szombat estéim és a vasárnap délelőttjeim szürreális metszete, amely most egy kicsit az a bizonyos Men in Black-es öltözőszekrénybe zárt univerzum. A szombat esti partik kétségtelenül zajos és vibrálóan szórakoztató, de ugyanilyen kétségtelenül sekélyes és felszínes, a léleknek semmitmondó üres csillogása és a számomra egyetlen lényeges lelki táplálék döbbenetes találkozása. Valami sehová sem vezető, de szórakoztató tartalmatlanság megtöltése az igazi és legfontosabb tartalommal: Jézus Krisztussal.

A félelmeim, vágyaim, örömeim és szomorúságaim köszönnek vissza rám a hozzám hasonló fiatalok szájából. Történetek megtérésekről, hazatalálásokról, amelyek sorra az enyéim is lehetnének. Sikerről, kudarcról, kiábrándulásról és az egyetlen, legnagyszerűbb reménységről, amely mind az öt estén újra és újra odaszögezett az elé a hatalmas vászon elé: ott a helyem, mert valaki vár rám.

Valaki, aki már sokkal régebb óta szeret engem, aki már régóta előkészítette azt a helyet, ahol éppen ültem.

Tovább sodor a műsor dramaturgiája: fekete hangú énekesnők hihetetlen energiával a hangjukban éneklik azokat a szavakat, amelyeket én csak csendben merek kimondani; hozzám hasonló, nagyon is ebben a világban élő fiatalok gondolatait hallom a vágyakozásról és a halálról. Ezer meg ezer kérdést vet fel bennem minden egyes este. Talán úgy, mint eddig még soha.

Ismerem már jól a történeteket: Zákeus, Barrabás, a samáriai asszony vagy a tékozló fiú történetét. Amikor már azt hiszem, nem mondhat mást, nem mondhat újat, akkor döbbenek rá, hogy menynyire kifogyhatatlan minden egyes szó az Isten üzenetéből.

Hogy mi a tanulság?

Azon túl, hogy ha nem léptem volna be már réges-rég ezen a felém nyíló ajtón, akkor most megtenném, csatlakoznék ahhoz a sok száz fiatalhoz, akik az esték végén a tömegből előre indultak, és választottak (azt hiszem, minden este újra és újra kimondtam, hogy itt a helyem) - szóval azon túl egyre világosabb, hogy mi történik itt. Ugyanaz keres, aki sosem adta fel, hogy megtalál, és ugyanazt mondja, csak most egész máshonnan szól a hangja, és valahogy egész másképp talál el. A bizonyos kő alól, az ismerős arcokról, az ismerős zenéből, az ismerős világból, amelyben sosem hittem, hogy jelen lehet. És mégis jelen van.

Számomra szíven ütő tanulsága volt a 2004-es Jézus Háznak: Jézus Krisztus és a saját választásod kényszere és lehetősége mindenhová elér - hangosabb minden hangnál, fontosabb és veszélyesebb minden döntésnél. Áthatol minden szubkultúrán és életkoron, felölel minden gondolkodást és életstílust. Ezer arca van, és ezer nyelven beszél. Bárhol utolér, és mindenhová ajtót nyit. Lehetsz öreg vagy fiatal, élhetsz a világ bármely országában, egyszer el kell döntened, hogy lejössz-e a fáról, mint Zákeus, aki Jézust akarta látni a tömegben, vagy maradsz objektív megfigyelő, langyosan, de életveszélyesen értelmetlenül. Vagy a legrosszabb: fel sem mászol arra a fára, hátat fordítasz annak, aki kíváncsi rád. Aki rád kíváncsi.

Ezen az öt estén "otthonabbnál is otthonabb" voltam a templomban. Amikor vége lett, rohantam haza, és (szép emlékű tanárom vélhetőleg pezsgőt bontana) levettem a német nyelvkönyveket a polcomról, mert tudom, hogy mindent megteszek, hogy jövőre Berlinbe mehessek. És nem a Love Parade-ra.

Addig is elmondhatom, hogy sokkal többet kaptam a JesusHouse-tól, mint azt kezdetben gondoltam. Valójában el sem akartam menni mind a hat alkalomra; úgy gondoltam, van jobb dolgom is, mint hogy egy hétig minden estémen ugyanazt hallgassam. De rájöttem, hogy nincs jobb dolgom.

Ez az egyetlen és legfontosabb dolgom.

Most, hogy vége, szívből sajnálom, hogy ilyen rövid volt. Azt a fajta örömöt hozta a hétköznapjaimba, amely ha elmúlik, hiányzik. Még szerencse, hogy a lényeg mindig velem marad. JesusHouse, Berlin! Magyarország köszöni a részvételt!

(Az írás "ízelítő" egy április közepén megjelenő evangélikus ifjúsági lap első számából.)

Kovács Kata