EvÉlet - Lelki segély

"Súlyos beteg vagyok. A diagnózis: rák. Hála Istennek, a legutóbbi műtétem jól sikerült, az orvosok is biztatnak. A terápia mind testileg, mind lelkileg kimerít. A tehetetlenség, a belső szorongás, a halálfélelem és a reménytelenség érzése szinte megbénít. Néha úgy teszek, mintha semmi baj sem lenne, de azután annál elemibb erővel tör rám a kétségbeesés: mi lesz velem? Valójában nem is a haláltól félek, mert hiszem, hogy ott is ugyanaz az Atya vár, akit itt megismertem, de a szeretteimtől való elválás gondolatát nem tudom elfogadni. Mélyen foglalkoztat, hogy mi lehet a betegségem célja és értelme. Talán, ha tudnám, hogy miért kell szenvednem, könnyebb lenne elviselnem..."

Megrendülten, együttérzéssel és testvéri szeretettel olvastam kedves levélírónk sorait. A betegséggel vívott küzdelmében mindenekelőtt ezzel az igével szeretném bátorítani, erősíteni: "Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat, de örök hűséggel irgalmazok neked - mondja megváltó Urad." (Ézs 54,8) Ez a szentírási idézet arról tanít, amit testvérem is megtapasztalt: Isten gondviselő Atyaként kísér minket egy életen át, de eljöhet az a pillanat, amikor úgy érezzük, mintha homályba borult volna arca előttünk, úgy tűnik, hogy megharagudott, áldó kezét levette életünkről. Ő mégis igaz szeretetéről biztosítja a benne bízót, és irgalmasságának hűsége a pecsétje. Ha föltekintünk a keresztfára, és tudjuk, hogy Jézus a "mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta" (Ézs 53,4a), könnyebbé válik a teher, hiszen a megváltó Úr magára veszi mindazt, ami életünket tönkreteheti. A hívő ember tehát nem marad egyedül kétségeivel, hanem átéli, hogyan veszi "hátára" őt az Isten, és miként hordozza, viszi a legnehezebb életútszakaszokon át a csendes vizekhez és a füves legelőkhöz, ahol felüdülhet.

A súlyos betegség minden bizonnyal az egyik legnehezebb próbatétel az életünkben. Orvosok és lelkészek egyaránt találkoznak a beteg kétségbeesett kérdéseivel: "Miért éppen én?", "Hogyan engedheti meg Isten, hogy ilyen beteg legyek, ha szeret?", "Mit követtem el, hogy ezt érdemeltem?" Ezek a kérdések teljesen természetesek, mélyen emberiek, hiszen a hosszan tartó, súlyos betegség olyan krízisállapotot idéz elő, amelynek során az ember úgy érzi, elveszíti létének értelmét, s ez bizonytalanságot, félelmet kelt benne. Levélírónk őszinte sorai egyértelművé teszik, hogy számára szeretett családjának közelsége, a velük való meghitt kapcsolat a legfontosabb. Az a szolgálat, amelyet értük felvállalt, élete legfőbb értelme.

Azok az olvasóink, akik álltak már szívükhöz közel álló családtag halálos ágya mellett, és átélték a szívszorító búcsút, tudják, hogy ez milyen rettenetesen nehéz. Kizárólag a feltámadásba vetett hit és a találkozás reménysége adhat hozzá erőt. De hogyan éli meg mindezt a földi élettől búcsúzó keresztény ember? Sokszor rezignáltan, nem egyszer keserűséggel, de gyakorta úgy, hogy ő maga vigasztalja ápolóit, és teljes lelki nyugalommal rábízza magát Isten kegyelmére. Úgy hiszem, hogy az a bölcs ember, aki egész földi életében tudatosan készül arra a napra, amikor szemtől szembe láthatja majd az Urat. Nem hagy hátra elintézetlen ügyeket, elvarratlan szálakat, bűneit leteszi, kapcsolatait rendezi. Tudja, hogy ez a - jó esetben - hetven-nyolcvan esztendő bizony hamar elmúlik, ezért különösen lényeges, hogy az örökkévalóság Urát és az ő akaratát megismerje, neki engedelmeskedjen.

Nagyon fontos, hogy az ember élete minden eseményében felismerje Isten vezetését. Jó, hogyha a betegség idején is az Úrtól vár választ miértjeire - de nem visszatekintő-oknyomozó jelleggel, hanem előretekintve: vajon mi célból kell elviselnem ezt a betegséget? Mi lehet Isten célja, terve ezzel? Esetleg mire akar figyelmeztetni, tanítani általa? (Érdemes elolvasni a következő igeszakaszokat: Jn 9,1-3; Lk 13,1-5.) Sokszor feloldhatatlan ellentmondásnak tűnik, hogy az embert szerető Isten hogyan válhat az emberi életet veszélyeztető betegség okozójává. Csakhogy meg kell értenünk: nem Isten a betegség okozója, hanem - egyebek mellett - a környezetszennyezés, az egészségtelen táplálkozás, a rohanó életmóddal együtt járó stressz, a természettől és a természetes anyagoktól való eltávolodás, illetve a különféle szenvedélyek. Sajnos az is előfordul, hogy bár mi magunk igyekszünk egészségesen élni, mégis megbetegszünk, mert nem vonhatjuk ki magunkat a civilizáció egészségkárosító hatásai alól. Tény, hogy a mindenható Isten megengedi a betegséget, a szenvedést, a halált, ezért kínzó kétségeink között így kiáltunk fel: "Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?" De a feleletet is megkapjuk rá: "Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!" (Róm 7,24-25) És valóban ő a mi egyetlen reménységünk, keresztje pedig az egyetlen esélyünk arra, hogy az elmúló földi élet után a Jézus által nekünk megszerzett örök életnek örülhessünk. Karl Barth, a neves teológus írja egy helyen: "A betegséggel szemben kapitulálni, azt szabadjára engedni sohasem lehet Isten iránti engedelmesség, hanem mindig engedetlenség." Ez persze nem jelenti azt, hogy a nagy dialektikus teológus ne ismerné el az emberi lét és az ember lehetőségeinek korlátozottságát. Hiszen gyakori tapasztalat, hogy küzdünk, imádkozunk, minden ismert gyógymódot végigpróbálunk, és még sincs gyógyulás. Számomra azért olyan szimpatikus mégis az ő álláspontja, mert abban erősít meg: bármi is történik velem, a végtelenül jóságos, szerető Isten kezében maradok.

Biztos vagyok benne, hogy mivel Isten nem "tömeglényként", hanem individuumként tekint ránk, így betegségünk célja is egyedi. Betegségünk kényszerű, de áldásos pihenőidővé válhat, mely alatt megtanuljuk: lassítani kell a tempónkon. Ez az időszak nemritkán Isten mélyebb megismerésére is lehetőséget ad, és sokszor arra is alkalmat teremt, hogy a kórházi ágyon fekve bizonyságot tehessünk hitünkről. Ahhoz, hogy választ váró testvérünk számára igazán megnyugtató feleletet adjak, áldásos lenne egy hosszabb lelkipásztori beszélgetés, amely segítene abban, hogy megtalálja betegségének, szenvedésének értelmét. Kívánom, hogy soha ne adja fel hitét abban, hogy életének válságosabb időszakaiban is számíthat mennyei Atyánkra. Szívből imádkozom gyógyulásáért, és ha elfogadja, készséggel állok rendelkezésére személyesen is.

Szőkéné Bakay Beatrix