A vasárnap igéje

Ady Endre keserű nemzeti diagnózisa szerint mi, magyarok mindig mindenhonnan elkésünk... Ha a húsvéti evangéliumi tudósításokra figyelünk, úgy tűnik, a késés, az elkésés, a lekésés nem csupán minket kísértő veszély. A világtörténelem legnagyobb eseményét, fordulópontját mindenki lekéste, a feltámadás csodájának nincsen emberi szemtanúja. Isten már megint gyorsabb volt, újra csak előttünk járt, megelőzött minket.

Pedig János evangéliuma komoly emberi igyekezetről számol be: Mária már "a hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt" a sírhoz siet. Férfi tanítványokat megszégyenítő ez a hűség. Mária nemcsak a csúcson van Mestere közelében, kitart mellette az utolsó szívdobbanásig, sőt még azon túl is. Neki a halott Jézus is drága!

A sötétség azonban, amely Jánosnál nem csupán fizikai kategória, vakká teszi Máriát. Nem látja meg az üres sír valódi üzenetét, csupán a sivár emberi logikára épít, amikor a tanítványokhoz futva rémhírt terjeszt: "Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették!"

Vajon nem ismerős ez a tanítványi pánik, a felelőtlen rémhírterjesztés számunkra is? Hányszor tapasztaljuk mi is saját életünkben, de gyülekezeteink és egész egyházunk életében a drámai "Jézus-hiányt"? Ő nincsen ott, ahová mi "helyeztük", ahol mi keressük. Eltűnt? Elrabolták? Ki a tettes? Rossz kérdésre nincs jó válasz, hamis diagnózisra csak téves terápia akad. Talán ma is máshol kellene őt keresnünk...

Visszatérve alapigénkhez, figyeljük meg, hogy mennyire jellemző az elsők, a "nagyok" reagálása. Péter és János nem kérdőjelezik meg a Mária által kreált rémhírt, nem jut eszükbe, hogy a Mester már jó előre, háromszor is megmondta nekik, hogy mi fog történni vele. Sajnos a legbelső tanítványi kör memóriája is lefagy, bizony bennük is "még sötét volt". Ők is futásnak erednek, rohannak az üres sírhoz. Sietnek - mégis elkésnek. Szinte versenyt futnak - mégsem érnek oda időre.

Talán ez az élethelyzet is kísértetiesen ismerős számunkra: állandóan sietünk, mégis mindig elkésünk; rohanunk, mégsem érjük utol magunkat és még kevésbé azokat, akikhez küldettünk...

Az őszinte jánosi tudósítás nagyszerűen illusztrálja, hogy azon az első sötét húsvéti hajnalon nyoma sincs még a feltámadáshitnek. Semmi sem áll távolabb a kiégett szívű tanítványoktól, mint hogy "kitalálják" a feltámadás vízióját. Péter is, János is csak a puszta tényeket, a "sírleltárt" rögzítik: mi, hol és hogyan található a sziklaüregben. Bár János arról vall, hogy a látottak nyomán ő már akkor "hitt", de ez az ébredező hit még igencsak passzív és néma. Ő maga vallja be tiszteletre méltó korrektséggel: "Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. A tanítványok ezután hazamentek." Az üres sír ténye, a halott Jézus hiánya még nem mozgósítja a tanítványokat. Hazamennek - ha úgy tetszik: fedezékbe vonulnak -, és várnak valamire, várnak Valakire...

De nem hiába! A Feltámadott hamarosan megjelenik Máriának és a többi tanítványnak, sőt az éppen hiányzó Tamásnak is külön. Ilyen módon születik meg szívükben a húsvéti hit! Az élő és győztes Krisztus teremti meg ezt a hitet, nem pedig a tanítványi fantázia képzeli el és alkotja meg a feltámadott Urat.

Az élő és éltető hit titka és forrása ma is a feltámadott Úrral való találkozásban rejlik. Ő keres minket az ünnepi igehirdetésekben, az úrvacsora ajándékában, az éneklő, imádkozó testvérek közösségében.

Csak el ne kerüljük őt! Nem kell sietni, de lehet, szabad időben elindulni. Ő a később indulókat, a messziről érkezőket is megvárja.

Gáncs Péter

Imádkozzunk!

Feltámadott Urunk! Teremts bennünk élő hitet, hogy másokat is hozzád vezethessünk. Ajándékozz gyülekezeteinknek és egész egyházunknak igazi lelki tavaszt és megújulást. Töltsd meg ünneplésünket feltámadásod örömével, amely hétköznapjainkra is kiárad majd. Ámen.