Keresztény szemmel
Húsvét vagy feltámadás ünnepe
A Kossuth rádió egyik közelmúltbeli adásában megdöbbentő adatot hallottam: egy szociológiai felmérés szerint tízmillió magyarból egymillió maradt hűséges az egyházához, és ebből az egymillióból mindössze kétszázezer ember jár rendszeresen templomba. S ráadásul mindez nem is egy egyházellenes rádióműsorban hangzott el, hanem egy katolikus igehirdető említette az adás elején hallható keresztény meditációban.
A felmérésből az is kiderül, hogy több millió ember csak szükség esetén tart igényt az egyház szolgáltatásaira. Mintha csak egy tárgy vagy eszköz lenne az életükben az egyház: csak akkor veszik elő, amikor éppen szükségük van rá, ha pedig már nem kell, elteszik vagy kidobják. Hiszen mégiscsak ünnepélyesebb egy templomi esküvő, mégiscsak illik megkeresztelni a gyereket, mégiscsak szebb, ha egy áhítat is elhangzik egy temetésen... Persze olyanok is akadnak szép számmal, akik szíves örömest lemondanak ezekről az "ünnepélyes" kellékekről.
Meghökkenve hallottam valakitől évtizedekkel ezelőtt, hogy mi, magyarok orális típusú emberek vagyunk. Azaz a szájon keresztül, annak segítségével érzékeljük, tudatosítjuk a világot, vagyis csak az létezik igazán a számunkra, aminek íze van. Nem véletlen, hogy a feltámadás ünnepét is a "húsvét" szóval nevezték meg őseink. Ők még - igaz, többnyire kényszerből - betartották a negyvennapos böjtöt, és alig várták, hogy a feltámadás ünnepén végre véget érjen. Számukra a feltámadás ünnepének középpontjában nem az Úr Jézus halála és feltámadása állt, hanem a húsevés újbóli lehetősége.
Ma már a böjt csak nyomaiban maradt meg az emberek emlékezetében, ám a "húsvét" szó, azaz a hús vételének lehetőségéről kialakított elnevezés megőrződött. Csak keveseknek tűnik fel, hogy a feltámadás ünnepét mennyire tévesen, a "gyomor szintjén" nevezték el eleink, s ünnepelik kortársaink.
Pál apostol a filippibeliekhez írt levelében írja a következő megrendítő sorokat: "Most pedig sírva is mondom, hogy ők Krisztus keresztjének ellenségei; az ő végük kárhozat, a hasuk az istenük, és azzal dicsekszenek, ami a gyalázatuk, mert földi dolgokkal törődnek. Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket." (Fil 3,18-21) Ezekben a sorokban talán az a legkeményebb s egyben legtalálóbb állítás, hogy az ilyen embereknek "a hasuk az istenük". Nem kell csodálkoznunk tehát azon, hogy a feltámadás ünnepét is a hús vételének, falásának a lehetőségével fogalmazták meg eleink. És ezért ragaszkodunk mi is - akarva vagy akaratlanul - az elnevezéshez és a "gyomor szintjéhez".
Mennyivel hasznosabb lenne, ha a böjt biblikus vagy evangélikus értelmezését gyakorolnánk, amelynek a lényege az önvizsgálat és a bűnbánat, vagyis saját testi-lelki nyomorúságunk, bűnösségünk felismerése. S ha felismertük testi-lelki elveszettségünket, akkor választhatunk a halál passzivitása és a Krisztustól kapott örök élet csodálatos aktivitása között. Testi elveszettségünk lényege jól látható betegségeinkben, az öregedésben és végül a keserves halálban. Lelki elveszettségünk pedig a bűneink sokaságában érhető tetten, az önzéstől az irigységig, a tiltott dolgok utáni vágyakozástól a kificamodott tettekig, a hűtlenségig, amelynek fájó velejárója az összeomlás, a szenvedés és a kiborulás.
Ezeknek a nyomorúságoknak a láttán választhatjuk a "fadarabsorsot", amikor - mintha semmiről sem tehetnék - sodródunk, mint a folyóba esett fadarab a halálos vízesés felé. Majd csak eltűnünk valahogy az anyagi valóság semmijében, és a hit nélküli szónok majd csak elmotyogja, hogy soha nem feledünk (egészen addig, amíg a gyászolókkal együtt ki nem lép a temetőkapun...).
De választhatjuk azt is, amit a feltámadás ünnepe valójában jelent. S ennek az ünnepkörben két középpontja van: a nagypénteki kereszt és a harmadnapi feltámadás. A nagypénteki kereszt: a bűneinkért bemutatott egyetlen érvényes áldozat, amelyet az Úr Jézus Krisztus mint főpap és mint Isten Báránya mutatott be érettünk, bűneink bocsánatára. A harmadnapi feltámadás: győzelem a halál felett. Ezzel nem a fadarab sodródását vállaljuk, hanem az élő Úr Jézus Krisztus követését! Ha pedig őt követjük, akkor az életünk útja - a halál zuhatagán keresztül is - az örök életbe vezet.
Ribár János