EvÉlet - Lelki segély

"Közel tíz esztendeje fogadtam be a szívembe megváltó Uramat egy ifjúsági evangélizáción. Akkor úgy éreztem, hogy képes leszek minden bűnömmel, rossz tulajdonságommal leszámolni. Emlékszem, tele volt a szívem örömmel, annyira vágytam az Isten közelségére. Sokat imádkoztam, és rendszeresen részt vettem az Isten dicséretében a gyülekezetben. Azóta elvégeztem az egyetemet, családot alapítottam, rám szakadt a mindennapok sokféle terhe. Természetesen a hitemet nem veszítettem el, igyekszem részt venni az istentiszteleteken, de a lelkesedésem már nem a régi. Bűneim súlya, kudarcaim, a világi mentalitásra jellemző lelketlenség elűznek Isten mellől. Pedig érzem, hogy nélküle semmi nem megy jól bennem és körülöttem. Hogyan találhatnék újra vissza hozzá?"

"Tudom, hogy van benned állhatatosság, terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg, de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet." (Jel 2,3-4) Ez az ige lüktetett a fejemben, amikor kedves testvérem sorait olvastam. Hit - lelkesedés, belső tűz, ragyogó öröm és gyermeki szeretet nélkül. Az értelem helyesel még, de a szív már messze jár. Különös állapot ez, és nehéz kísértés, sokan találkoznak vele a keskeny ösvényen járva, de kevesen tulajdonítanak jelentőséget neki. "Szomjan halok a forrás vize mellett" - énekli Villon francia költő, és mintha levélírónk lelkiállapotát öntötte volna versbe: nincs annál égetőbb szomjúság, mint amikor a lélek szomjazik. Milyen sokan vannak, akik az örök élet forrása mellett járnak, és mégsem üdítik fel lelküket az élő vízzel.

Hálát adok Istennek, hogy kedves levélírónk felismerte: az Úrral való mély és intenzív kapcsolat nélkül minden cselekvésünk sivárrá, monoton, erőltetett menetté válik, a hit pedig egyszerű, hagyományos vallásossággá. Fontos lépés lenne a megújulás felé, ha tetten érné, hogy mi volt az a pont, mi lehetett az az esemény, amelynek hatására gyöngülni kezdett reménysége, alább kezdett hagyni öröme? Talán a megélhetésért, a karrier építéséért folytatott küzdelem, esetleg a környezetében élő emberek gondolkozásának megváltoztatásáért indított szélmalomharc vagy a kísértések közötti elbukás kudarca altatta el a lékek tüzét? Levelében felfedi, hogy ön rendkívül tevékeny, aktív ember. Gondolt már arra, hogy időnként erejét meghaladó feladatokra vállalkozik? Ne feledje el soha: az önmegváltás lehetetlen, a világmegváltás pedig nem a mi kompetenciánk. Hitbeli fejlődésünk, csiszolódásunk egy életen át tart. Áldásos, ha legalább minden esztendő fordulóján elmondhatjuk magunkról: "Isten kegyelméből előrehaladtam ismeretben, növekedtem a hitben, jó néhány bűnömet magam mögött tudhatom..." De nem azért, mert diadalúton futottam pályámat, hanem azért, mert az én megváltó Krisztusom értem adta halálba az életét a keresztfán, és újra meg újra felemelt bűneim országútjának porából bűnbocsátó kegyelmével. Igen, mert úgy haladtam előre az Isten-ismeretben, hogy tékozló fiúként a disznó vályújától indultam, és az Atya szeretettel futott elém. Úgy növekedtem a hitben, hogy talán sírhantok felett zokogtam, hogy barátokban csalódtam, hogy elveszítettem a munkámat, hogy nem tudtam enni adni a gyermekeimnek, hogy kigúnyoltak és megvetettek, de mindeközben megtapasztaltam, hogy milyen hűséges az én Uram, és hogy én csak benne bízhatom. Az sem az én érdemem, hogy már néhány bűnömet magam mögött tudhatom. Hiszen jött a szabadító Jézus, és kihúzta őket az életemből, mint ahogyan egy szálkát húz ki az ember a bőre alól. "Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben. Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt ti is megjelentek dicsőségben." (Kol 3,3-4) Ez a szent ige felfedi az Úr Jézus titkát: hogyan lehetett szüntelen, soha nem lanyhuló szeretetkapcsolatban az Atyával, és hogyan vehette igénybe erőit? Úgy, hogy élete, szolgálata, minden lélegzete és gondolata el volt rejtve az Atyában! Akik tehát őt követik, rejtőzzenek el Krisztusban.

A tanítványok Krisztusban elrejtett életű emberek. Krisztus nem "hitakrobatikát" és "erényatlétikát" követel tőlünk. Sokszor azt képzeljük, hogy ő csupán akkor szeret, amikor épp nem bukdácsolunk. Én úgy látom, hogy kedves levélírónk is abba a hibába esett - és örömét, lelkesedését is az vette el -, hogy a saját magával szemben támasztott elvárásainak nem tudott megfelelni. Pedig hitünk lényege nem az, hogy emberek elismeréséért versenyezzünk, hogy vállon veregessenek nemes szívűségünkért, és esetleg saját magunkat dicsérve kellemesen hátradőljünk karosszékünkben. Kereszténységünk lényege az, hogy átadjuk magunkat Krisztus szeretetének. Mert amikor az ő szeretete és váltsága keresztüláramlik rajtunk, és hatalmában tart minket, akkor és csak akkor tehetjük a jót. A békesség akkor áramlik a szívünkbe, ha kiengedjük a kezünkből az irányítást, ha elfogadjuk: "Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!" (2Móz 14,14) Nem kell mindig nagy megtapasztalásokat, különleges érzelmi élményeket vagy isteni csodákat várni. A lelkesedés tüze gyakran a leghétköznapibb szolgálat vagy csöndes imádság közben talál ránk. Ez a Szentlélek munkája.

Szeretettel javaslom testvéremnek, hogy sokat vonuljon vissza a belső szobájába. Kiáltani kell az Úrhoz! Nem szabad vallásos óemberként végigvergődni valahogy ezen a rövid életen. Újjászületés kell, öröm kell, belső tűz, minél több szolgálatvállalás. Feltámadás. De előbb meg kell halni a bűnnek. Kívánom, hogy a belső szobában, amikor térdre hullva a végtelen Istenre figyel, csendüljön meg szívében a bűnbocsánat igéje, és töltse be újra a hit derűje.

Szőkéné Bakay Beatrix