e-világ

Néhány héttel ezelőtt Juhász Ferenc honvédelmi miniszter a békefenntartásért járó emlékéremmel tüntette ki Nagy László református lelkészt. Az őrnagyi rangban szolgáló lelkipásztort az Irakban szerzett tapasztalatairól, élményeiről kérdeztük.

• Először is hadd gratuláljak Önnek. Ez az első kitüntetése?
• Nem, korábban kaptam már egy szolgálati érdemérmet is. A békefenntartásért járó emlékérem persze egészen más, hiszen különleges körülmények között teljesített szolgálatunkért kaptuk. Tudatosan használok többes számot, mert az Irakból március 10-én hazatért kétszázhárom magyar katona mindegyike átvehette ezt a kitüntetést azok után, hogy nemzetközi felkérésre részt vett a külföldi békemisszióban.
• Indulása előtt nem küzdött-e Önben egymással a katona és a lelkész? Konkrétan arra gondolok, hogy az előbbi pontosan tudhatta, az iraki kiküldetés nem a haza védelmét jelenti, az utóbbi pedig tisztában lehetett azzal, hogy az egyházak élesen bírálták ezt a missziót.
• Igazából nem közvetlenül az Irakba indulás előtt, hanem már jóval korábban, tábori lelkészi szolgálatom kezdetén tisztáznom kellett önmagammal, miként tudom összeegyeztetni egymással a lelkipásztori munkát és a katonaéletet. Két kérdést tettem fel magamnak. Az első: vajon létezik-e "justus bellum", igazságos háború? A második: hogyan értelmezzem a "Ne ölj!" parancsolatot? Az első esetben hamar megtaláltam a feleletet. Igazságos háború nem létezik, még akkor sem, ha önmagunkat védjük. Minden háború indítéka igazságtalan, és ebből a szempontból már nincs jelentősége annak, ki is kezdte. A "Ne ölj!" parancsolat teológiai értelmezéséről most azért nem szólok bővebben, mert az messze meghaladná az interjú kereteit.

Koncentráltan csak Jézus Krisztus missziói parancsolatára figyeltem. Azért vállaltam ezt a megbízatást, hogy az Irakba kiküldött háromszáz magyar katonának hirdethessem az evangéliumot, hogy együtt imádkozzam velük, amikor elfogja őket a honvágy, a család iránti aggodalom. Szerénytelenség nélkül mondhatom: úgy érzem, tudtam segíteni.

Mások döntötték el, hogy mennünk kell. Ha én a kiutazásom előtt az Ön által felvetett megállapítások miatt esetleg vitába szálltam volna a feletteseimmel, akkor háromszáz honfitársam - idegen földön - ige és lelki támasz nélkül marad. Ezt semmiképp sem engedhettem, hiszen az én feladatom elsődlegesen az emberek szolgálata és a Jézus Krisztusról szóló örömhír hirdetése, nem pedig a politikai szempontok figyelembevétele.

• A híradók rendszeresen beszámolnak az Irakban zajló eseményekről. Ez azonban csak egy mások által közvetített kép. Az Ön által átélt valóság minden bizonnyal sok tekintetben eltér ettől - legyen szó akár a hőségről, a helyiekről vagy a katonai tábor világáról.
• A hőség és a por nem jelentett problémát, hamar hozzá tudtam szokni. Egyébként is, a tábori lelkésznek - aki mindamellett, hogy teológiai stúdiumokat végzett, hivatásos katona is - szigorú orvosi, fizikai és pszichológiai vizsgálatokon kell megfelelnie ahhoz, hogy végezhesse ezt a szolgálatot. Az azonban számomra is érdekes tapasztalat volt, hogy fázni még a sivatagban, nappali forróságban is lehet, miközben az ember a zuhanyozás után a sátra felé siet.
• A földrajzi körülményektől eltekintve Irakban mennyiben volt más a magyar alakulat és lelkészük élete, mint mondjuk egy magyarországi laktanyában?
• Mielőtt erre válaszolnék, hadd szóljak néhány szót az eddigi pályafutásomról is. 2000-ben végeztem el a református teológiát Komáromban, levelező oktatás keretében. Ezután két évig még megtartottam a "civil" állásomat a MÁV-nál, mellette pedig kisegítő lelkész voltam. Ezután álltam be a tábori lelkészi szolgálatba. Dolgoztam a miskolci határőr-igazgatóságon, valamint a rendészeti szakközépiskolában is. A mindennapi munkámban szabad mozgásterem volt. Ezzel szemben Irakban, Al-Hillah városában olyan környezetben éltem, amelyre a korlátozott mozgástér volt a jellemző. A katonák ki-be járhattak, de nekem a táborban kellett maradnom. Jó ideig szokatlan volt ez a fajta elzártság, amely hatással volt nemcsak a személyes életemre, de a szolgálatomra is. Itthon a munkaidő letelte után ki-ki hazatért a családjához, itt viszont éjjel-nappal együtt maradt háromszáz katona. Ennek a - számomra új - helyzetnek természetesen megvoltak a maga előnyei és hátrányai is.
• Mint például?
• Mindannyiunknak nagyon hiányzott az otthonunk. A szeretteiktől való távollét és a honvágy volt az egyik leggyakoribb probléma, amellyel a katonák hozzám - mint lelkészhez - fordultak. Előnyt jelentett viszont, hogy bárki bármikor felkereshetett. A tudat, hogy mindig és mindenben számíthatnak rám, nagymértékben elősegítette azt, hogy őszinte, bizalmas légkör alakulhasson ki a katonák és köztem. Talán ez volt az egyik oka annak, hogy gyorsan, "szinte magától" létrejött egy huszonöt fős, ökumenikus gyülekezeti mag. "Felépült" egy kápolna, vagyis sátrat emeltünk, ahol vasárnap istentiszteleteket tarthattunk. Ezenkívül hetente háromszor imaközösségre, szombaton pedig bibliaórára jöttünk össze.
• Egy újságcikkben olvastam arról, hogy a honvédségre korábban erőteljes ateizmus volt a jellemző. Amennyiben ez ma is igaz, akkor elmondhatjuk, hogy a katonaság a fontos missziói területek egyike...
• A katonák között végzett szolgálat valóban missziói kihívást jelent. Éppen ezért igyekeztem mindenkivel szemben nyitottan és barátságosan viselkedni, és amikor csak lehetett, bizonyságot tenni Isten szeretetéről. Nagy öröm volt számomra, hogy az utazásunkat megelőző felkészülési időszakban két katona keresett meg azzal, hogy szeretne megkeresztelkedni. Az azonban tény, hogy Al-Hillahban elsősorban azok jöttek el istentiszteletre és bibliaórára, akik már itthon is egy gyülekezet tagjai voltak.
• A környék feltehetőleg alkalmat adott vallástörténeti sétákra is.
• Igen, így van. Felejthetetlen számomra az az élmény, amikor ellátogattunk a tőlünk nyolc kilométerre fekvő Babilonba. Megelevenedett a Dániel prófétáról, Sidrákról, Misákról és Abednégóról szóló bibliai történet. Láthattam Bábel tornya alapjának a maradványait is. Hasonlóan nagy hatással voltak rám Nabukodonozor király palotájának romjai; ezek érdekessége, hogy minden egyes téglába az uralkodó neve volt vésve. A sors furcsa fintora, hogy mindenütt, ahol valamit újjáépítettek, a téglákban Szaddám Huszein neve olvasható.
• Ha már Huszeint említette: kiutazása előtt, amikor terrorcselekményekről, vérről és erőszakról halott vagy olvasott, egyszer sem fordult meg a fejében, hogy inkább mégsem kellene elindulnia?
• Nem ijedtem meg és nem féltem, ha erre gondol. Megtiszteltetésnek vettem, hogy engem bíztak meg azzal a feladattal, hogy 2003 augusztusától ez év márciusáig a magyar békemissziót kiépítő katonák között szolgáljak.
• Hasonlóképpen érzett a magyar katonákat ért február 18-i támadás után is?
• Éppen reggeliztünk, amikor a támadás történt. Ideges voltam ugyan, de nem riadt. Civil környezetben valószínűleg pánik tört volna ki, de itt, a katonák között mindenki tudta, mi a teendő, és tette, ami a dolga. A támadás után az orvosok a súlyos sebesültekről gondoskodtak, a könnyebb sérülteket pedig maguk a katonák látták el.
• Gondolom, speciális lelkipásztori kihívásokat és feladatokat is hozott magával ez az "éles helyzet".
• A történtek két-három napig jelentettek beszédtémát a katonák között. Sem engem, sem a pszichológust nem kereste meg senki azzal, hogy még mindig a történtek hatása alatt áll, és szeretne beszélni róla. Ezen azért nem csodálkozom, hiszen végül is katonákról van szó, akik nagyon jól tudták, hogy hová jöttek, és mire vállalkoztak.

Én magam kihívásnak tekintettem ezt a feladatot, és elsősorban nem a helyre és a körülményekre koncentráltam, hanem arra a háromszáz magyar katonára, akiknek szolgálhatok. Ha visszatekintek az elmúlt hónapokra, akkor rájuk - no meg a kuktában főzött babgulyásra - fogok emlékezni. És persze feledhetetlen marad számomra zászlóaljunk több helyütt is olvasható - 1Kor 16,13-14-ből vett - jelmondata csakúgy, mint azoknak az irakiaknak az arca, akik a hazájukban uralkodó szegénység és nyomor ellenére is tudtak mosolyogni.

Gazdag Zsuzsanna