e-világ
Tóparti passió
Amíg a fák ágain a levelek ki nem hajtanak, csodálatos kilátás nyílik hálószobánk ablakából a tóra. Hétfõ reggel van. Az ablaknál állok, nézem a jól ismert tájat, nem tudok betelni szépségével. Egy ember sétál a tóparton. Csak az alakját látom, személye ebbõl a távolságból, még ha ismerõs is lenne, felismerhetetlen. Nincs ebben semmi szokatlan: sokan jönnek ide hozzá hasonlóan akár csak néhány percre kikapcsolódni, felüdülni, bár sétája idõpontjában - reggel fél hét van - és magányosságában mégis van valami rendkívüli. Figyelem a lassan, nyugodtan lépkedõ alakot. Egyszer csak lehajol, felvesz valamit a földrõl - nem látom, mi az -, majd továbbmegy, megint lehajol, megint felvesz valamit. Rájövök, mi történik. Ez az ember séta közben összeszedi a szemetet. Összeszedi a mások által eldobált szemetet.
Hétfõ reggel van. Mûanyag flakonok, sörösdobozok, mindenféle színes zacskók maradtak a parton a kirándulók hétvégi inváziója után. Pedig vannak kukák... De ha nem is lennének: az üres flakon a táskába is visszarakható, és majd otthon kidobja az ember. De nem. Õk nem sétálnak el a kukáig, nem teszik vissza a táskába: a földre vagy egyenesen a tó vizébe dobják a szemetet. A természet által nekik ajándékozott élményt és gyönyörûséget azzal hálálják meg, hogy elcsúfítják a természetet. Olyan ez, mintha egy otthon tett látogatás alkalmával, miután jóllaktunk édesanyánk finom fõztjével, elpakoltuk az általa kimosott, kivasalt ruhát, és minden elképzelhetõ módon magunkba szívtuk a szeretetét, a búcsúzás pillanatában csók és ölelés helyett öklünkkel az arcába vágnánk.
Vannak, akiknek a szemetelés egészen természetes. Vannak, akik felháborodva, tehetetlen dühvel, a szemetelõk iránt érzett valóságos gyûlölettel konstatálják a történteket. És van valaki, egy hétfõi, kora reggeli magányos látogató, aki összeszedi mások után a szemetet. Mozdulatain látszik, hogy nincs benne indulat. Inkább az "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek" lelkülete árad felõle. Nem törõdik azzal, hogy amit tesz, reá nézve megalázó. Minden lehajlása olyan, mint Jézusé, amikor megmosta tanítványai lábát. Nem törõdik azzal, hogy ártatlanul vállalja magára mások bûne után a büntetést. Nem törõdik azzal, hogy mások kegyetlensége miatt neki kell szenvednie. Nem tudja, nem is akarja megváltoztatni ezt az egyre több szeméttel borított világot, de megteszi, amit õ megtehet, ami belül esik saját lehetõségeinek határain: felszedi a szemetet. Nem törõdik azzal, hogy közben a keze bepiszkolódik, hogy ragacsos kezei már a szemétszedésen kívül semmire sem használhatók, hogy zsebre sem dughatja õket, ruhájához sem érhet velük, és úgy kell járnia magától eltartott kezekkel, mintha keresztre feszítették volna.
Lassan kisétál a látóterembõl. Elvégeztetett.
Állok az ablaknál, mint egykor a százados Jézus keresztje elõtt a Golgotán. "Ez az ember Isten fia volt."
Németh Zoltán