Napról napra

Krisztus mondja: "Halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai." Jel 1,18 (Zsolt 119,130; 1Kor 15,20-21; Mk16,1-8; 1Kor 15,1-11) A tudomány fejlődésével azt kezdte érezni az ember, hogy úrrá lehet a betegségek és a halál felett. De rá kellett jönnie, hogy ez nem így van. A test halálát csak elodázni lehet, megszüntetetni nem. Ám az, hogy a kereszten valóságosan meghalt Jézus valóságosan kilépett a lepecsételt sírból, tényszerű győzelem a halál felett. Ez a meg nem érthető, meg nem magyarázható, de a Jézustól elkérhető jövő reménység és biztonsága.

Ne forduljatok halottidézőkhöz, és ne tudakozódjatok jövendőmondóknál, mert tisztátalanokká teszitek magatokat velük. Én, az Úr, vagyok a ti Istenetek! 3Móz 19,31 (Jn 17,3; Lk 24,13-35; 1Kor 15,12-20; Mk16,9-20) Az ember, különösen a mai ember nehezen viseli el a titkokat, de talán még nehezebben fogadja a tiltást. Ebben a mondatban ne a tiltást, hanem a féltést érezzük meg! A halál, a jövő titkát kutató cselekedetünkkel (a jóslás minden formájával, a különböző okkult praktikákkal) a gonosz erőnek, a sátánnak szolgáltatjuk ki magunkat. Isten ezeknek a súlyos következményeitől (idegi problémák, félelem, öngyilkossági szándék stb.) akar féltő szeretettel megőrizni minket. Hallgassunk rá! Vagy ha már roszszul cselekedtünk, valljuk meg Jézusnak, és kérjük szabadítását!

Nem nevezzük többé Istenünknek kezünk csinálmányát. Hós 14,4b (2Kor 3,5; 1Kor 15,20-28; 1Pt 1,1-12) A próféta szerint a megtérést ez a vallomás kell, hogy kísérje. Tulajdonképpen az a megtérés, amikor az ember különbséget tud tenni az élő Istenben való hit és az emberi kitaláció között. Hálát adhatunk az erőért, az értelemért, amellyel alkotni lehet, de sem az alkotó, sem az alkotás nem tudja betölteni az élő Isten helyét. Akkor találjuk meg a békességünket, ha minden a helyére kerül életünkben. Ha meg leszünk győződve arról, hogy a legnagyobb erő és lehetőség nem kezünk alkotásaiban rejlik, hanem a teremtő és megváltó Úr irgalmában.

Hiszen apraja-nagyja mind nyerészkedésre adta magát, prófétája, papja mind hamisságot művel. Népem romlását úgy gyógyítják, hogy könnyelműen mondogatják: Békesség, békesség! - de nincs békesség! Jer 6,13-14 (3Jn 11; 1Kor 15,35-49; 1Pt 1,13-16 ) Mire, milyen értékrendre neveljük a jövő nemzedékeit? Az anyagiakról nem képmutató módon, ítélkezve kell szólni, hanem azt megmutatva, hogy szorgalommal sok mindent elérhetünk, s mindazt, amink van, meg kell becsülnünk. De a legnagyobb gazdagság sem teszi boldoggá az embert a lelki kincsek, az Úr Jézus jelenléte nélkül. Érdemes azon is eltűnődnünk, mit várunk az igehirdetőtől? Simogató, szépen hangzó, ám üres szavakat? Vagy tanítást, amely rámutat a bűnünkre is, hogy láthassuk, mitől kell szabadulnunk?! Tudnunk kell, hogy a bűn észrevétele, megbánása, a bűnbocsánat kérése és elfogadása nélkül keresztény hitünk csupán értelmetlen vallásosság.

Jézus Krisztus, aki szeret minket, és vére által megszabadított bűneinktől, aki országa népévé tett minket, papokká az Isten, az ő Atyja előtt: övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Jel 1,5-6 (2Móz 19,6a; 1Kor 15,50-57; 1Pt 1,17-21) Ma annyi ember életéből hiányzik a szeretet, a törődés, mert csak emberektől, csak emberi módon várják azt. Jézus szeretete, magányt eloszlató jelenléte pedig kihasználatlan erőforrás marad. Igaz hát a panasz, hogy "velem senki nem törődik, engem senki nem szeret"? Aki Jézust ismeri, nem mondhatja el magáról ezt. Jézus valóságos személy, aki valóban szeret minket. Ám ő sohasem erőszakos! Vedd komolyan szavát! Add tudtára egy őszinte imádságban, hogy te is hozzá akarsz tartozni, és meg szeretnél gyógyulni az ő szeretete által.

Micsoda a halandó, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Zsolt 8,5 (Mk 9,36-37; 1Kor 5,6b-8; 1Pt 1,22-2,3) Sokan feltették már különböző hangsúllyal - valóban választ várva vagy szinte gúnyos nagyvonalúsággal - a kérdést: "Kicsoda az ember?" Bonhoeffer, a mártír lelkész is megkérdezte: "Ki vagyok én, kinek lát engem az Isten?" A válasza a következőképpen hangzott: "Veszendő, utolsó bűnös vagyok, lelkemben kárhozat tüze sajog. Segítség! Segítség! Elpusztulok!" Ebben a segélykiáltásra késztető felismerésben találhatja meg az ember a választ. Isten "képére és hasonlatosságára", a vele való örök közösségre alkotott teremtmény vagyok, ám én újra és újra hagyom, hogy a bűn ezt felismerhetetlenné tegye. A golgotai keresztről azonban kimeríthetetlenül és elzárhatatlanul érkezik a frissítő, újjáteremtő erő. Ha akarom, átélhetem, hogy Uramnak valóban gondja van rám.

Ítéleted idején is benned reménykedtünk, Uram. Ézs 26,8 (2Kor 1,7; 2Tim 2,8-13; 1Pt 2,4-10) Hogyan viselkedünk a próbatételek idején? Méltatlankodunk? Nem tudjuk és nem is akarjuk észrevenni a felkínált segítséget? Összeroppanunk, mert úgy gondoltuk, mi olyan erősek vagyunk, hogy mindent kibírunk, de kiderült, hogy mégsem? Meg tudjuk-e, meg akarjuk-e kérdezni: Uram, mire akarsz mindezzel megtanítani? Igazat mondunk-e, ha a prófétával együtt valljuk: "Ítéleted idején is benned reménykedtem, Uram"?! Ha igen, akkor tapasztalni fogjuk az ígéretek megvalósulását. Megláthatjuk, hogy reménységünk nem hiábavaló - s ezt éppen a nehéz helyzetekben élhetjük át.

Nobik Erzsébet