A vasárnap igéje

Azt hittem, hogy amikor azt kérdezte: "Ember, hol vagy?", azt tudakolta, hogy hová rejtőzött előle az ember, aki evett a tiltott gyümölcsből. Bevallom, kicsit gyerekesnek tűnt számomra a kérdés. Hiszen ha az egész kert az övé volt, akkor miért bújócskázott a véresen drámai események között? Azt hittem, csak arról van szó, hogy nem látta meg a bozótban a vétkest, akinek a szájában még ott volt a bűn íze. Most azonban, amikor az ősi kérdésre elhangzik a válasz, egyszerre értem, hogy nem azt kérdezte, helyileg hol volt az ember, hanem hogy hová veszett el az az ember, az az emberiség, akit és amelyet ő teremtett, alkotott, társául választott. Hová lett lényege, amely számára olyan fontos volt: az ember, az Ember? Az őstörténet örök kérdésére egy nyomorult, korrupt római tisztviselő adja meg a választ: "Íme, az ember!"

Kire néz? Szeretnék elvonatkoztatni minden interpretációtól, legyen az Pasolinié, Mel Gibsoné vagy akár az enyém. Azt hiszem, a mondatnak ezek nélkül is van egyféle "tekintete". Ott a felbőszült tömeg. Ki a kerítésen kívül áll - öklök emelkednek az ég felé -, ki bent az udvarban, néhányan a házban. Valami furcsa egyidejűségben vagyunk jelen mindenhol, minden szerepben. Kegyetlenségünk sokarcúságában válik egységgé. Minden ízében Jézus ellen fordul. Mindegy, melyik arcát mutatja meg. Lehet sajnálkozóan távolmaradó, lehet közönyös, lehet fogcsikorgatóan dühös, taktikusan önző - őellene fordul. Ezt a sokarcú gonoszságot nem tudja egyetlen interpretáció sem valóságosan megmutatni. Most érhetjük tetten, meddig képes eljutni az ember. Az őrület közepén ott áll Pilátus, maga is az embertelenség részeként. Kire néz? Pontosabban: kire néz a mondat? Kire vonatkozik igazán az evangélium rejtett szándéka szerint? Jézusra vagy inkább a tömegre? Lehet, hogy erre a sokarcú, változatosan, rafináltan gonosz emberi tömegre. Úgy, mintha azt mondaná: "Hogy vagytok képesek erre?" Vagy ezt: "Létezik ilyen embertelenség?" Végül ezt mondja: "Íme, az ember!"

Vonatkozhatna az emberi tömegre ez a mondat - "Íme, az ember!" -, de az evangélium nem az emberi csoportokra koncentrál. Az evangélium Jézusra irányítja figyelmünket. Jézusra, akin most nem látszik az az isteni erő, amely arra utal, hogy bármit megtehetne. Sőt egész lényét a kiszolgáltatottság, az elveszettség, a magány, a sebezhetőség hatja át. Minden bizonnyal ebben hordozza legerősebben a rábízott üzenetet. Halálig menő szenvedése, elhagyatottsága beszél Istenről a legőszintébben. Nem egy potenciális húsvéti győzelem közjátékát látjuk itt, hanem az Istentől való elhagyatottság mélységét. Mivel így beszél Istenről, ezért ő, akire az evangélium szemünket irányítja, ez a Jézus éppen így, éppen ekkor ragadható meg hitünk számára Krisztusként. Mi pedig megrettenve vagy bizakodva odaállunk Pilátus helyére, hogy sokarcú gonoszságunk ellenére így kiáltsunk: "Íme, az Isten!"

Miközben végképp idegenként áll az események középpontjában, miközben végképp elveszik az üvöltés, az idegesség, az agresszivitás, a jogtiprás hínárjában, aközben valami mély aggódásban rémíti meg embertelenségünk győzelme. Nem azért, mert ez őt irtja ki, hanem mert minket. Nem akar ítéletet, pedig könnyen fordíthatná valami apokaliptikus borzalommá a Pilátus háza körül zajló eseményeket. Az ítélet az események fordulatában indirekt módon rajzolódik ki. Minél hangosabb a győzelmünk, annál nagyobb a veszteségünk. Minél nagyobb az erőnk, annál gyengébbek vagyunk. Minél inkább legyőzzük őt, az Isten Fiát, annál boldogtalanabbakká válunk. Minél távolabb sodródunk Istentől, annál kevésbé vagyunk emberek.

Isten nem mutatkozik. Olyan, mintha egészen messze lenne. Ez a különleges mondat azonban leleplezi. Nem csupán itt van, hanem egészen közel. Ez a mondat - groteszk módon, mintha mindegy lenne, hogy ki mondja ki, csak mondja már ki valaki végre - éppen az elnyomó, utálatos hatalom képviselőjének szájából hangzik el, megmutatva Isten akaratát. Ő akarja az embert. Nemcsak személy szerint, egyenként minket, mint a százból elveszett bárányait, hanem magát az Embert, a teremtettség megtalálását. Akarja az embert, mint ahogyan akarta a leprás megtisztulását is. Mintha ő figyelmeztetne: "Állj meg! Figyelj! Vedd észre, hogy még van esély!"

A gonoszságtól fertőzött világban idegenül, kitaszítottan, megverten, leköpve, szenvedve áll Isten igazi szándéka: "Íme, az ember!"

A bűn édes íze a szánkban. Ökölbe szorítva a kezünk. Elrejtőztünk, megtalálhatatlanul magányosan. Embertelenségünk világokat épített Isten ellen. Nincs reményünk.

A bűn keserű íze a szánkban. Kezünk simogatásra simul. Valaki megtalált, hogy társunk legyen. Világunk széthullik, hogy meglássuk újra a kert fáit. Isten emberré tesz.

Koczor Tamás

Imádkozzunk!

Nem találom az emberséget a világban. Te ott állsz az emberség mértékeként megkötözve és meggyalázva.

Nem találom az emberséget magamban. Te ott állsz dühöm, közönyöm, kegyetlenségem viharában valóságos emberként.

Teremts újra emberré, Uram!

Ámen.