Keresztény szemmel

Valahogy mindig távol állt tőlem ez az egész istenes téma. Persze engem is körülmetéltek életem nyolcadik napján, mint bármely más izraelita fiúgyermeket; később pedig évente mentem én is Jeruzsálembe a szüleimmel, hogy áldozatot vigyünk az Úr házába. Természetes volt, hogy szombatonként részt veszek családom többi tagjával együtt a tanításon. Életünk része volt mindez, de nem jelentett számomra többet, mint az étkezés előtti tisztálkodás vagy a reggeli öltözködés. A távoli, alaktalan Istenre semmi szükségem nem volt, léte vagy nemléte teljesen hidegen hagyott.

Aztán ahogy teltek az évek, elhagytam a gyermeki engedelmességet, és egyre több időt töltöttem családomtól távol, barátaim között. Nagy terveket szőttünk: gazdagok és függetlenek akartunk lenni. Semmi kedvem nem volt szüleim csendes, szürke életét folytatni: kényelemre és pompára vágytam, meg arra, hogy boldog legyek. De ehhez pénzt kellett szerezni. Sok pénzt. Elhagyott utak mellett húzódtunk meg egy-egy vásári nap hajnalán, utazókra lesve. A vér látványa kezdetben még elborzasztott, ám lassan elcsendesedett bennem az iszonyat. Tompa közöny vette át a helyét a szívemben. Már nem is az embert láttam az úton közeledő alakban, hanem a csengő talentumokkal teli pénzes zacskót, amelyet meg kell szereznem. Egy-egy jól sikerült nap után gazdagon terített asztalhoz dőlhettünk, a kupáink színültig voltak töltve a legjobb borokkal, s mindig előkerültek a lányok is, akik - mondhatom - nagyon készségesnek tűntek.

Fiatal voltam, és úgy látszott, minden vágyam megvalósult. Csak azok a borzalmas hajnalok ne lettek volna! Amikor társaim még javában aludtak, engem gyakran szédült félálomban talált a pirkadat. Még minden néma volt, csupán a halászatból hazatérők halk beszélgetése és rakodása hallatszott a távolból. Valami nyomasztó üresség szorongatta a torkomat. Érdes és süvítő volt fülemnek a csend. Kicsinek és nagyon elhagyatottnak éreztem magamat, szerettem volna elrejtőzni az alaktalan rémség elől, de nem volt hova. Gyakran vacogó fogakkal, verítékben úszva ráztak fel társaim. Ilyenkor harsány hangon káromkodtunk és tréfálkoztunk, vagy nagy rézkupákkal koccintva űztük el az álombeli rettenetet.

Évek teltek így el, nincs is értelme összeszámlálni, mennyi idő. Olyan, mintha egyetlen rémséges éjszaka lett volna az egész. Nem volt onnan kiút se vissza, se előre. Emlékszem, meg sem lepődtem, amikor egy reggel valaki vasmarokkal szorította meg a vállaimat, és vad gyűlölettel tépett ki az ágyból. "Megvagy, átkozott!" - sziszegte, és a falhoz vágott. Társai megkötöztek, és úgy vonszoltak végig a városka utcáin, mint egy állatot. Aki látott, megvetően mért végig, néhányan felém köptek. Persze én sem fukarkodtam a szitkokkal és az átkokkal, bőven szórtam a bámészkodó népre. Az ítélet, mintha csak valaki mással történt volna, teljesen hidegen hagyott. A sötét, föld alatti cella áporodott levegője sem józanított ki. Csak néhány napot kellett itt töltenem, aztán durva kezek kilöktek a porba, és a vállamra helyezték a keresztfát. Nem volt könnyű, de nehéz sem. Úgy vittem, mint aki egész életében erre készült.

A szegek és a fájdalom ébresztettek rá arra: meg fogok halni, mindennek, igen, mindennek vége van. Körülnéztem. A lenn bámészkodók között egyetlen ismerős vagy legalább együtt érző arcot sem láttam. Egy másik elítélt üvöltve átkozta a katonákat, a körülállókat és az Istent. A harmadik rab arca megdöbbentett: sem félelem, sem gyűlölet nem látszott rajta, csak a szenvedés és a békesség. Olyannyira idegen volt számomra ez a szelídség, hogy el kellett róla fordítanom a tekintetemet.

A kín lassan kúszott előre a tagjaimban, szerettem volna rúgni-vágni, de a szegek visszatartottak. Mint egy féreg - gondoltam -, úgy halok meg, mint egy csúszómászó. Undor és kétségbeesés kerített hatalmába. Közben a szitkozódó társam egyre harsányabb és gúnyosabb lett, átkait és szidalmait most a középen megfeszített felé záporozta. "Ha Isten Fia vagy - kiabált -, mentsd meg magadat és minket is." De az nem válaszolt neki egyetlen szót sem. Szemében szeretetet láttam gyűlölet helyett, ahogy körbenézett. És pillantása olyan volt, mint egy meleg kar ölelése. Beleborzongtam. Most már vonzottak a szemei. Jó volt ránézni: mintha csak menedéket talált volna nyomorult féreg lelkem, mintha az ő tisztaságában én is újrakezdhetnék mindent. Aztán eltorzította arcát a gyötrelem.

"Isten Fia - lüktetett bennem a szó, eltompítva a testi fájdalmat is -, csak az lehet, igen, ő az!" Tudtam már, őt kerestem, őreá lett volna szükségem, vele nem gyötört volna jeges álom. Istenem, miért csak most, miért!? A vérveszteségtől egyre fogyott az erőm, de tenni, tenni akartam valamit érte, neki. A tehetetlenség súlya rám nehezedett, kezem-lábam szinte nem éreztem. Csak egy kiáltásra futotta még az erőmből, egy utolsó sóhajra a fojtogató zilálás közepette. "Hagyd őt! - szóltam rekedten a túloldali átkozódóra. - Hiszen mi jogosan szenvedünk, ám ő ártatlan, semmi roszszat nem követett el!"

Néhány percet pihennem kellett a megerőltető beszéd után. Torkom kiszáradt, a nyelvemet nem is éreztem. "Istenem, csak még egyszer!" - fohászkodtam magamban. Szelíd arcát néztem, míg szeretteihez szólt halkan és nyugodtan, egymásra bízva őket. De jó lehet a családjához tartozni! - gondoltam, és amikor rám pillantott, utolsó erőmet összeszedve kimondtam életem legfontosabb mondatát: "Uram, emlékezzél meg rólam a te országodban!" Nehezen lélegzett már, ám válasza arról biztosított: vele leszek örökké.

Végül csak annyit mondott: "Elvégeztetett!" És kilehelte lelkét, de békéje velem maradt. Halott teste mozdulatlanul lógott a kereszten. Engem akkor már átölelt, kézen fogott az Isten.

Füller Tímea