Napról napra

Jézus ezt mondta nekik: "Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága." Jn 8,12 (Mik 7,8; Jn 20,19-29; 1Pt 1,3-9; Zsolt 128 ) Mindannyiunknak vannak tapasztalatai arról, hogy milyen nagy ajándék a fény, a világosság. Néha még egy gyufaszál fellobbanó fénye is milyen nagy segítséget jelent, vagy borús időben derűt tud varázsolni az arcunkra a felhőkön áttörő napsugár. Alapigénk szerint Jézus Krisztus a világ világossága, mert ő hozta el az Isten szeretetét, bűnbocsátó kegyelmét és a halált legyőző életet. Jézus mellett az ő világosságának a fényében felemelhetem a fejemet, hallhatom bűnöket megbocsátó szavait, sőt Krisztusra tekintve az is lehetővé válik, hogy átlássak e földi élet határain Isten örök országába.

Végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igazi bíró ama napon, de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését. 2Tim 4,8 (Zsolt 85,10-11; Ézs 42,10-16; 1Pt 2,11-17) Bizony sokszor megtörténik, hogy éppen a halálba menők tanítják az élőket. Ők már megtanultak valamit, mégpedig azt, hogy "egy a szükséges" földi életünk során is. Sok mindenért aggodalmaskodunk és szorongunk, tele vagyunk feszültséggel, pedig sokszor elegendő lenne az, ha "csak" Jézusra figyelnénk, arra az Úrra, aki az igazság koronáját készítette el a benne bízók számára.

Jézus mondja: "Amit pedig nektek mondok, azt mindenkinek mondom: Vigyázzatok!" Mk 13,37 (Péld 24,11-12; Jób 42,7-13/14-17/; 1Pt 2,18-25) Ma is sokszor látszik sikertelennek, kudarcokkal teljesnek a keresztény ember élete. Van úgy, hogy elbukik a szépre, a jóra vágyó, az Isten akaratát követni szándékozó ember. Nem hiába int Jézus Krisztus bennünket is állandó vigyázásra, éberségre. Reménységünk azonban az, hogy az Úr azt nézi, ami a szívben van. S ha a szívünkben él az Isten iránti bizalom, ha nem lesz hiábavaló az Isten kegyelme, mentő szeretete rajtunk, akkor életünk végén sem kell majd félnünk és rettegnünk, hanem hit által, bizakodva megállhatunk az ítélő Úr előtt.

Bocsásd meg vétkeinket. Mt 6,12 (Jer 25,5a; 1Pt 1,22-25; 1Pt 3,1-7) A legnehezebb dolog az életünkben arra a mélységre leszállni, ahol őszintén azt tudjuk mondani: méltán vagyok Isten ítélete alatt, bűneim méltó büntetése van rajtam. Ez az igazi bűnbánat. Amikor képtelen vagyok akár egyetlenegy szóval is szépíteni a múltat, kozmetikázni a bűnt, hanem mentegetőzés nélkül vállalom annak teljes súlyát. Erre a mélységes és őszinte bűnbánatra csak a golgotai kereszt alatt, Krisztusra tekintve juthat el az ember. Hiszen Jézus Krisztus volt az, aki helyettünk és érettünk szenvedett a golgotai kereszten, hogy nekünk életünk, üdvösségünk legyen.

Ehettek majd jóllakásig, és dicséritek az Úrnak, Isteneteknek a nevét. Jóel 2,26 (2Kor 9,10; Jn 17,9-19; 1Pt 3,8-12) Isten a gondviselés Istene. De mi tudunk-e benne bízni teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből? Tudunk-e Isten segítő szeretetébe kapaszkodni, ha nehézzé válik az élet? Őt látjuk-e még akkor is, ha beborul az ég, és összecsapnak a fejünk felett a hullámok? Benne bízunk-e egyedül, őrá támaszkodunk-e, ha körülöttünk összeomlik minden? Boldog ember ma is az, akinek a lelkében ott él az Istenbe vetett hit és bizalom, akinek Isten a mindene, és aki rá tudja bízni a saját és szerettei életét a gondviselő Istenre.

Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen. Jn 14,27 (Ézs 57,19; Lk 23,50-60; 1Pt 3,13-17) Isten a békesség Istene, és az ő akaratával ellentétes mindenfajta békétlenség. Ami Jézus Krisztussal történt, az meghatározza a rábízottak életét is. Ahol ő jelen van, az a hely a békesség helyévé válhat. Az előttünk álló napokban munkáljuk mi is a békességet közvetlen környezetünkben, családunkban, szeretteink körében, gyülekezetünkben. "Békesség Istentől: mi így köszönjünk, / hogy köszöntésünkben lélek legyen - / Vihartépett fák - ágainkon mégis / vadgalamb búg és Békesség terem. / Békesség: köszöntésünkben ez legyen. / Békesség Istentől." (Reményik Sándor)

Magasztallak, Uram, a népek közt, zsoltárt zengek a nemzetek közt. Zsolt 57,10 (Mk 16,9-10; Jn 12,44-50; 1Pt 3,18-22) Reményik Sándor, a híres költő egyszer súlyos beteg lett. Az orvosok azt mondták, megvakul. Hosszan tartó betegségéből azonban felépült, s amikor először tehetett egy sétát a kertben, mindazt, amit átélt, így örökítette meg: "Kiléptem a tavaszba, s láttam a virágzó fákat és a zöld füvet, az éneklő madarakat, és ellenállhatatlanul kicsordult a szívemből a hála. Biztassuk mi is egymást a hálaadásra, Isten magasztalására, és soha ne maradjon el ajkunkról a köszönet szava Istenünk felé!"

Szabados Regina