Keresztény szemmel

Platón Az állam című művében több helyen is értekezik a művészet szerepéről. A tizedik könyvben különösen is elmarasztaló ítéletet ad mestere, Szókratész szájába az úgynevezett "utánzó művészeteket" illetően. Haszontalannak, ennélfogva feleslegesnek tartja azon létező dolgok árnyképeinek elkészítését, amelyek már önmagukban is az isteni ideák tökéletlen lenyomatai csupán...

Nemrégiben egy barátom hívta fel a figyelmemet a HVG-ben megjelent egyik írásra, amely arról szól, hogy egy kutató kiderítette: a preraffaeliták ámulatba ejtően életszerű, aprólékosan kidolgozott festményeiket nagy valószínűséggel camera obscura (lyukkamera) segítségével készítették. Zseniális technikai újítás volt-e ez, amely évszázadokkal megelőzte korát, vagy pedig a gyanútlan műélvező megtévesztésére kieszelt fondorlatos csalás?

Emlékszem, tizenéves koromban, amikor elkezdtem fotózni, milyen pazarló bőséggel töltöttem meg színes filmtekercseimet a balatoni naplementék képeivel. Ugyanebben az időben badacsonyi kirándulásaim alkalmával soha el nem mulasztottam volna tiszteletemet tenni Egri Józsefnek, a Balaton szerelmesének emlékházában. Az aranyhíd a természetben is, festve is, fényképen is szép. A szépség pedig ellenállhatatlanul vonzza a szemet. Ami gyönyörködtet, arról viszont joggal feltételezzük, hogy tisztítja, nemesíti is a lelket.

A művészet tehát az volna, ami híven visszaadja az Isten által alkotott természetben található szépséget? Hiszen épp ennek alapján szoktunk valamit giccsnek nevezni! De vajon giccs-e egy ismert műalkotásról készült jól sikerült reprodukció, amely nem óhajtja azt a látszatot kelteni, hogy eredeti? És mitől lenne giccs az a tökéletesre sikerült hamisítvány, amelyről még egy avatott szakértő is alig-alig tudja megállapítani, hogy másolat? Hab a tortán: amikor kirándulás közben megláttunk egy különösen is sziporkázó, ezer színben pompázó naplementét, olyat, amilyet még a Vörösmarty téren árusító bérpiktorok sem mernének papírra vinni, öreg barátom ironikusan így szólt: "Ez már szinte giccs."

A minap azon kaptam gyerekeimet, hogy levették a polcról a Bosch-albumot. Nemcsak nézegették, hanem élvezettel utánozták is a torz figurákat, sőt saját fantáziájukkal ők maguk is próbáltak ezekhez hasonlókat alkotni. Ha nem emlékeztem volna rá, hogy ilyen idős koromban mi mindent rajzolgattunk társaimmal tankönyveink szélére és füzeteink hátuljára, akkor biztosan pszichológushoz vittem volna őket. Visszatérve a művészetre: mitől kultúraközvetítő mondjuk egy Bosch-kép fotója egy színes művészeti albumban, és mitől giccs, ha ugyanezt bekeretezve kirakom a szobám falára?

Kurt Vonnegut az Időomlás című könyvében említi egyik bácsikáját, aki két üveglap összeillesztésével, majd szétválasztásával nyerhető különböző, érdekes alakzatú festékfoltok gyártásában lelte örömét. Mikor egy alkalommal megkérdezte valakitől, művészet-e ez, a következő feleletet kapta: "Állítsa ki őket, és ha megveszik, akkor művészet." Ilyen egyszerű volna? A szépség bizonyos körülmények között giccs, míg a piac még a művészi tudás nélkül létrehozott pacákat is autonóm műalkotásokká avathatja?

Mosolyogtunk vagy inkább bosszankodtunk a szocialista realizmus naiv, pontosabban bárgyú és destruktív esztétikai alapelvein. De mosolyogtunk az egyszeri bácsika és nénike szókimondó véleményén is egy-egy "modern" tárlaton, még ha öntudatlan platonistákként igazat is adtunk nekik. Az autonóm művészet és a hétköznapi szépségértelmezés feloldhatatlannak tűnő konfliktusa talán mégis azzal a közhellyé vált példával illusztrálható leghívebben, amikor egy szürrealista kép alatt olvasható hivatalos felirat - "Anya gyermekével" - mellé valaki ákombákom betűkkel odavéste: "A tiedé."

A fenti kis mozaikokból álló eszmefuttatásban csupán néhány kérdést, dilemmát fogalmaztam meg anélkül, hogy megpróbáltam volna megválaszolni, feloldani őket. Ezután is sokat fogok gondolkozni ezeken a kérdéseken. Ezzel bizonyára nem vagyok egyedül. Örülök, ha valakinek ezekkel a fölvetésekkel kedvet, netán új impulzusokat adtam a további gondolkodáshoz. Félretéve kissé a platóni-szókratészi pragmatizmust és engedve, hogy minden gyakorlati hasznosságot nélkülözően egyszerűen csak hódoljunk a szellem fényűzésének.

Nem lenne azonban evangélikus mivoltunkhoz méltó, ha ebben a témában nem találnánk meg a Krisztussal való kapcsolatot. Évekkel ezelőtt, a Közép-dunántúli Napló levelezési rovatában egy tanárnő a vallásszabadságról értekezve azt találta írni, hogy ő is nagyra értékeli a Bibliát, szokott is olvasni belőle a gyerekeinek, de mivel nem hívő, ezért az számára nem más, mint egy szép mese. Nem állhattam meg, hogy ne válaszoljak rá. Először arra emlékeztettem, hogy az Ószövetség nagy része Izrael népének történetéről szól. Még ha erőteljesen vallásos érzülettel is, de mégis csak valós történelmi eseményekről számol be.

Ami pedig az egésznek a centrumát, Jézus Krisztus evangéliumát illeti, annak történetiségét még a legszkeptikusabbak közül is csak kevesen vonják kétségbe. Ám hogy egy ártatlan ember megkorbácsolása és keresztre feszítése akár csak mesének is szép volna...? Pedig a vallásos giccsipar éppen legnépszerűbb témáját sikerült telibe találni. Elég, ha csak az átható tekintetű, töviskoronás, kitett szívű Jézus-szobrocskákra vagy az ugyanilyen témájú színes könyvjelzőkre gondolunk. Valami olyasmit próbálnak ábrázolni ezek az alkotások, ami a valóságban így sohasem létezett. Az avatott műértők, de még a jó ízlésű hívők is általában giccsnek tartják őket. Tudván, hogy másokból valami megmagyarázhatatlan módon nem csupán esztétikai gyönyört, hanem vallásos áhítatot is kiváltanak.

Befejezésül ismét egy kamaszkori emlékemet elevenítem fel. Haumann Péter - felfelé ívelő népszerűsége kezdetén - "Szókratész védőbeszédé"-vel járta az ország pódiumait. Miskolcon, a Vasas Művelődési Házban nővérem jóvoltából nekem is alkalmam volt megnézni az előadást. A ruhatárnál remegő kézzel nyújtottam oda a már akkor is ismert színésznek a noteszomat, hogy autogramot kérjek tőle. Eközben a portás néni fontoskodva végigmérte az épületet: "Na, művész úr, szép?" Haumann körbejáratta tekintetét az ormótlan vasbeton monstrum falain, majd zavartan, a tőle ismert kissé affektáló hangon válaszolta: "Szép? Hogyan is lehetne elmondani, mi az, hogy szép?"

Bartha István