Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2004 - 16 - Elmaradt ölelés

A hét témája

Elmaradt ölelés

Január 10., reggel 9 óra 30 perc. Rekedten, kapkodva koppantak a szavak: "Anyu meghalt, majd hívlak." Nem szóltam, nem is kellett. A süket telefonnal a kezemben egyedül maradtam a hír rettenetes, vállakat roppantó súlyával. Hallottam, lassan megértettem. A torkom összeszorult, a vér a fülemben dobogott, és lassan folyni kezdtek a könynyeim, oldva a torkom szorítását. Magamat sirattam. A húgom elment, örökre lezárva azt az utat, azt a lehetőséget, hogy pótoljam az ellene elkövetett mulasztásokat, az elmaradt beszélgetéseket. Nem fogunk többé találkozni, már nem tudom neki sürgető hangon bizonygatni, hogy az Úrra van szüksége.

Valamikor találkozott az Úr Jézussal, talán egy kicsit bele is nézett a keskeny útkanyarba, de másképp döntött. Vonzotta a világ. Csinos és szép volt, rengeteg energiával kezdett bele egy embert próbáló, halálos játékba. Mindig sikerült mindent megoldania, magabiztos volt és fölényes. Gyakran hangoztatta: az életet nem úgy kell élni, ahogyan mi tesszük, hiszen így annyi jóból kimaradunk! Szerettem és szántam, aggódtam érte, és féltettem. Nehogy mindent elveszítsen ebben a halálos táncban! Hiszen táncpartnere a Gonosz volt, aki kaján vigyorral lép át áldozatain.

Pár évvel ezelőtt meghökkentette a diagnózis: rák. Akkor dobogó szívvel álltam az ágya mellett, hátha... Hátha meglátja addigi életének minden kudarcát. Hiszen akkor már megfakult a szépsége, a dicsőség glóriája is lehullt róla. Aztán meggyógyult. Büszke volt magára, hogy le tudta győzni a halált. Nem mertem a szemébe mondani, hogy "csak egy időre", és hogy az ajándékba kapott időt már ne tékozolja el! Hiszen a születés pillanatában elindulunk a halál felé. Nincs korhoz kötve, hogy mikor kell befejezni életünket: újszülöttkorban vagy kisgyermekként, életvidám fiatalként, netán tettvágytól fűtött középkorú emberként. Ezért kell szakadatlanul bizonyságot tenni az életünkkel. Nemcsak beszélni a hitről, hanem úgy is élni! Ahogyan Assisi Szent Ferenc is mondta: "Élj az Úrral huszonnégy órán keresztül, és néha mondj egy mondatot!"

Tavaly ősszel ismét beteg lett. A rák kitartóan végezte pusztító munkáját. Rettenetes harc kezdődött. Nem akart meghalni, gyűlölt mindent és mindenkit. Ordított Istennel, hogy "úgyis tudom, hogy meg akarsz törni!". Én is tudtam. De csak néztem lázadását, és sírtam testi-lelki gyötrelme láttán. Nem engedte, hogy megöleljem, hogy "csak úgy", csendben szeressem. Hogy odaszerethessem az Úr karjaiba.

Imaharc kezdődött: sokan hordozták őt imádságaikban ismeretlenül is. Szinte a fél világ könyörgött érte Amerikától Ausztráliáig, és a körülöttünk lévő testvérek is nap mint nap gondoltak rá. Ismerőseim gyakran kérdeztek az állapotáról. Nem voltak jó híreim sem testi, sem lelki javulásáról. Éjszaka, ha felébredtem, vagy reggelente mindig ő volt az első gondolatom. Tudtam, hogy az Úr meg tudná gyógyítani, hiszen pár évvel ezelőtt is megtette. De akkor már csak azért könyörögtem, hogy életre haljon meg!

Sokszor tehetetlenül nézzük végig, ahogyan szeretteink a kárhozat felé rohannak, kezeinket tördelve, kétségbeesetten akarjuk megóvni őket a nehézségektől, nyomorúságoktól, kudarcoktól, a talmi csillogástól. Aztán már csak azért fohászkodunk, hogy "Uram, ha lehetséges, ne kelljen nagy mélységet megjárnia". De van, akinek erre azért van szüksége, mert másként nem kell neki az Atya szeretete. Nem érdekli, hogy várja, hogy életre hívja, hogy értelmet, bölcsességet adna ehhez a földi élethez. Hit nélkül nem tudjuk megtanítani élni a gyermekeinket, a ránk bízottakat, hiszen ők azt teszik, amit látnak. Hogy van merszünk egy ilyen hatalmas labirintusba, mint amilyen a földi élet, vezető nélkül elindulni? Hiszen előbb-utóbb sok mindenről kiderül, hogy értéktelen szemét. Veszendő dolgokba és halandó emberekbe kapaszkodunk, amelyek nem tartanak meg, nem pedig mennyei Atyánkba!

A húgom tüdejének egyre nagyobb részét támadta meg a gyilkos kór, és végül győzött felette... Akkor, 2004. január 10-én a harc véget ért. "Élt" 44 évet. Itt, a földi létben nem lettünk lelki testvérek, de bízom benne, hogy mielőtt a küszöböt átlépte, az utolsó pillanatban átölelhette az Isten - kárpótolva őt az én elmaradt ölelésemért.

Gy. A.