evél&levél

Az etikai kérdésekkel foglalkozó írások olykor jelentős visszhangot váltanak ki. Egyházunknak természetesen van tanítása az etika terén is, de receptek nincsenek. Ebben a felfogásban, illetve gyakorlatban az a felismerés tükröződik, hogy az általános elvek konkrét esetekben szükséges alkalmazásakor az érintettek felelősségén van a hangsúly.

Vannak, akik úgy vélik, hogy nincs ilyen szabadsága a keresztény embernek: a jó mindig élesen elválasztható a rossztól.

Etikai kérdések exponálásakor különösen jellemző, hogy az egyetértők legfeljebb szóban nyilvánítják ki helyeslésüket, míg a más állásponton lévők akár a tiltakozásig, a súlyos minősítésekig is elmennek. Így jártam legutóbb a Méltó halál (EvÉlet 2004. március 21.) című írásomat követően is.

Egy újabb reflexió érkezett – ezúttal Gémes István stuttgarti lelkésztől –, amely a kérdésekben rejtőző állítások miatt érdemi választ igényel.

Lássuk először a hozzászólást (a következő levél a weboldalon).

Elöljáróban be kell vallanom, van valami bizsergető jó érzés, sajátos kegyelem abban, hogy fél évszázaddal ezelőtti pingpongpartneremmel – akkori Deák téri segédlelkésszel – vitázhatom az egyházi hetilap hasábjain. Mintha megállt volna az idő.

Lássuk tehát a négy pontot.

Az első kettő tárgyszerű, amennyiben a „Méltó halál” és a „Váláskárosultak – valláskárosultak” című írás összefüggését, illetve össze nem függését vitatja. Gémes szerint írásomban semmi keresnivalója nincs az ő cikkének, mert az egészen mást tárgyal. Gémes a vitában is korrekt marad, nem kifogásolja azt, amit írtam, hanem az ellen emel óvást, hogy egyáltalán idéztem őt. Ám annak, aki írásra adja a fejét, tudomásul kell vennie, hogy idézhetik – és nem okvetlenül csak az általa elképzelt összefüggésben. Az első pontban megfogalmazott kritikára a második ponttal helyettem is válaszol a stuttgarti lelkész. Lehet, hogy önkényesen, vitathatóan, de éppen itt vontam párhuzamot az eutanázia gondjaival – például az idősgondozással – küzdők, a segítségre szorulók és a váláskárosultak gondozásának a fontossága között. Úgy véltem, így erőteljesebben tudom képviselni azt az álláspontot, mely a lelkigondozást helyezi a mai egyházi szolgálat egyik fókuszába, a specifikumok mellett az alapvetően azonos segítő attitűd szükségességét hangsúlyozva, legyen szó betegségről, haldoklásról vagy éppen válásról.

Azt is be kell vallanom, hogy az elmúlt évek válással kapcsolatos vitái után – amikor nehezen tudtam megértetni, hogy a váláskárosultak, akár váláskárosult lelkészcsaládok elítélésével szemben a segítséget, a gondozást tartom prioritásnak (amely nem jelent erkölcsi értelemben lazaságot) – örültem, hogy idézhetek egy hasonló szemléletű írást.

A harmadik pont könnyen átléphető. Ez Gémes István félreértése. A kritikus mondat – nem akartam élesebben bírálni ennek képviselőit, de lelkem mélyén másként fogalmazok az ítélkezésre mindig készekről – éppenséggel nem a „kitűnő, tömör” cikkre vonatkozik, hiszen ezzel egyetértek, ezt pozitív módon méltatom. Persze lehet, hogy Gémes annyira nem akar velem egyetérteni, hogy inkább ő sorol át a másik oldalra – de ehhez nincs közöm. Ha mégis tévednék, illetve én fogalmaztam félreérthetően, akkor ezért elnézést kérek Gémes Istvántól.

És akkor lássuk a cikkhez alig kapcsolódó, önálló vitatémát, a negyedik pontot, Gémes tiltakozásának „legtetejét”, amely azért is érdekes, mivel már szinte független az ő cikkétől. Bevallom, sohasem hallottam eddig – nem is hittem volna –, hogy a szeretet neoliberális termék lenne. Gémes István idézőjelbe tette a szeretet szót. Nem tudom, milyen frusztrációk érték, és milyen neoliberálisok részéről. Nem tudom, kikkel hadakozik, hogy ennyire elvetette a sulykot. Legalább annyit illett volna megjegyeznie, hogy ki hivatkozik örökösen erre a „termékre”.

Az idézett igehelyek üzenetét sem értem itt igazán. Mk 10,9 a válásellenes klasszikus igehely: „Amit tehát az Isten egybekötött, ember el ne válassza.” Erről nincs vita. Jn 8,12 – „Én vagyok a világ világossága…” – ugyancsak egyértelmű.

Gémes fantomháborúját jellemzi, hogy az eutanáziával kapcsolatos mondatomat – „instabil, morálisan elbizonytalanodott társadalmunkban” – összekapcsolja a cikkben mindössze egyszer és egészen másutt, más összefüggésben említett szeretettel. Feltehetőleg azért, hogy előadhassa a neoliberalizmus elleni dörgedelmét. Ez sajtóetikailag is enyhén szólva kifogásolható. Mi köze ehhez írásomnak, avagy hogyan kerül az én Pilátusom a gémesi Credóba, hogy a klasszikust idézzem?

És akkor nézzük a szeretet és igazság konfliktusát. Nem kívánok teológiai szemináriumot tartani egykori lelkészemnek, nem szoktam tekintélyek mögé bújni, de nem is tulajdonítok magamnak tanult dolgokat. Legjobb tudásom szerint az Ószövetség a törvényről, az Újszövetség az evangéliumról szól, még ha ez egyszerűsítés is. A törvény lényege az igazság, az evangéliumé a szeretet: „Úgy szerette Isten a világot…” Az igazság alapján kárhozatra vagyunk méltók, Isten szeretete azonban Jézus érdeméért megmenthet minket. A tízparancsolat tilalmat tartalmaz, a jézusi két nagy parancsolat pozitív üzenetű: „Szeresd az Urat…, szeresd felebarátodat.” Nem hiszem, hogy ezek liberális termékek lennének, és azt sem, hogy Pál apostol szeretethimnuszát kisajátíthatnák a liberálisok. (Bár lehet.)

Jézus tanítását átszövi az igazság és a szeretet dialektikája. Erről szól a tékozló fiú története (Lk 15,11–32) és az irgalmas samaritánus példázatának üzenete is (Lk 10,25–37).

Keken András egykori Deák téri lelkésztől tanultam ezt a gondolkodást. Nem hiszem, hogy ő a szó negatív értelmében liberális lett volna. Pozitív értelemben viszont annál inkább az lehetett, igaz, akkoriban a „liberális” még nem volt bizonyos körökben szinte szitokszó.

Végül ez a vita – talán megbocsátható módon – lehetőséget nyújt egy adósság törlesztésére is. Tavaly a válással kapcsolatos írások közlésekor reflexió nélkül maradt Missura Tibor és Reuss András hozzászólása (EvÉlet 2003. július 27.). Ezúton köszönöm meg őket, mint ahogy köszönöm Gémes István írását is. Oktató, kutató ember lévén korán megtanultam, hogy a tisztességes kritikát köszönettel kell venni és lehetőleg hasznosítani.

Missura Tibor lényegében azt a konvencionális álláspontot fogalmazta meg a lelkészek válásával kapcsolatban, amelyet vitatok. Kifejtette, hogy valóban nem kell, a múltban sem kellett elítélni az elvált lelkészt, de természetes volt, hogy az lemond az egyházi tisztségeiről, mintegy önként vezekel botlása miatt. Ez az, ami nem fogadható el. A válást bűnnek tartók is hangsúlyozták a vitában, hogy van bűnbocsánat. Még ebből a szemléletből sem következik tehát valamiféle penitencia. Véleményem szerint – mint minden más etikai kérdés esetében – természetesen itt is jelentős az egyén szabadsága. Lehet, hogy valakinek valóban kényszerű szüksége a válás utáni visszavonulás, de az is lehet, hogy új lendülettel veti bele magát a munkába.

Remélem, sokan olvasták annak idején Reuss András professzor bölcs gondolatait. Azt emelném ki, amikor arról írt: az, hogy nem értünk egyet azzal a sarkos megállapítással, hogy a válás nem bűn, nem jelenti azt, hogy bűnnek tartjuk a válást. Igen, ez nagyon elfogadható, az ügy bonyolultságának megfelelő gondolat. Joggal teszi fel azt a kérdést Reuss András a továbbiakban: ha annyira hangsúlyozom a lelkigondozás, a családterápia szükségességét, miért nem élek egyházi pozíciómmal, és harcolok ki egy ilyen jellegű intézményt?

Mentségem, hogy világi munkahelyeimen – a Nemzeti Egészségvédelmi Intézetben, illetve a TF Kineziológiai és Sportorvosi Intézetében – több ilyen szervezetet is sikerült menedzselnem. Egyetemi intézetemben alakult meg az első hazai mentálhigiénés tanszék (több evangélikus munkatárssal), ahol már a lelkészek lelkigondozói továbbképzése is szerepel a programban.

Ami az egyházat illeti, szívből remélem, hogy itt is érvényesül majd az idők szava, áttör a lelkigondozói attitűd, lesznek – talán már a csak-csak létrejövő evangélikus egészségügyi központban is – ennek szervezetei. Egyelőre azonban – amint ez az írás, illetve a „szeretet” neoliberális „termék” voltáról való vita is tükrözi – olykor még azokkal a lelkészekkel is vitatkozni kell, akikkel feltehetően egyetértünk. Nem is szólva a fundamentalistákról.

Ami pedig Gémes István zárókérdéseit illeti, talán most már érti, hogyan került Pilátusa a Credómba. Természetesen ha nem is igazam bizonyítékaként, de megerősítéseként. Szó sincs tévtanításról, a lényeget – az együtt érző jajkiáltást – illetően egyetértünk.

Frenkl Róbert