A vasárnap igéje

Húsvét ünnepe után 2. vasárnap (misericordias domini)

Luther az emberi gondolkodás következetlenségére mutat rá, amikor Erazmus ellen írt könyvében felrója, hogy mi, emberek – ha sokat beszélünk is Isten cselekedeteiről – kevéssé hisszük, hogy valóban történik valami, amikor Isten cselekszik. Kézzelfogható eredményt csak saját cselekedeteinknek tulajdonítunk. Isten cselekvését legfeljebb emberi közreműködéssel tudjuk elképzelni. Így voltak ezzel a régi Izraelben is. Vallották, hogy Izrael pásztora maga az Úristen, akihez a veszedelem idején – amikor emberi segítség már nem jött számításba – a zsoltárossal együtt így fohászkodtak: „Izrael pásztora, hallgass meg!” Békeidőben mégis azt gondolták, hogy Isten emberek kezére bízta a pásztorbotot: a királyéra, a papságéra, akik – a próféta nem hagy kétséget felőle – jócskán visszaéltek ezzel. A juhok helyett önmagukat legeltették, más szóval a nyájból éltek, és nem a nyájért.

Ezékiel – túl azon, hogy kilátásba helyezi e botcsinálta „pásztorok” büntetését – azzal vigasztalja Izrael nyáját, hogy Isten egy napon maga fog népe pásztoraként megjelenni. Jézus ezt a prófétai jövendölést teljesíti be, amikor – a vasárnap evangéliumában – kijelenti: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért…” (Jn 10,11–16)

Míg az Ószövetség a nyáj legeltetését tekinti a legfőbb pásztori feladatnak, addig az Újszövetségben a hangsúly az áldozat vállalására tolódik. A pásztornak élete árán kell megküzdenie a nyájra törő farkassal. Jézus is ezen az alapon tesz különbséget a pásztor és a béres között. A béresnek nem róható fel, ha farkast látva elfut, és a nyájról megfeledkezve a maga életének mentésével törődik. A pásztortól viszont már elvárják, hogy életét adja a juhaiért.

A húsvéti üres sír annak bizonysága, hogy nagypénteken Jézus győzelemmel vívta meg az Isten nyájáért folyó küzdelmét. Egyedül csak az ő halála és az ő vére szerezhetett megváltást a minden ember életét megsebző és kioltó „farkas”, a bűn és a halál uralma alól. Ezzel egyszer s mindenkorra elnyerte a jogot, hogy őt nevezzék az Isten nyája egyedüli Pász-torának. Ő a juhok „nagy Pásztora”, mert – miként Luther mondja –, akkor siet juhai segítségére, amikor se király, se pápa, se pap, se orvos nem tud rajtuk többé segíteni. A halál torkában ragadja ki életünket az örök kárhozatból. Ott tudhatjuk magunk mellett, és ott hagyatkozhatunk bátran hatalmára, ahol nélküle a legteljesebb magánnyal kellene szembenéznünk; ahová a földi útitársak vagy előttünk mennek, vagy követni fognak, de el nem kísérhetnek minket. Benne ott ismerhetünk megmentő Pásztorunkra, ahol az ember a legjobb igyekezettel sem lehet embertársának pásztora. A húsvét utáni 2. vasárnapon ennek örvendjünk, tudva, hogy az Úr könyörülő irgalma (misericordia Domini) valóban betölti a földet, és bárhol ér is halálunk, nem leszünk elhagyottak, mert a feltámadott Jézus Krisztus a Pásztorunk. Ő nem önmagára gondolt, amikor harmadnapra legyőzte a halált. Azért támadt fel, hogy ellenségünket, a mindannyiunk életére leselkedő „farkast” végső óránkon távol tartsa tőlünk.

Győzzük le értelmünk kísértését, és ne gondoljuk jelentéktelen vagy haszontalan dolognak, hogy Pásztorunk – ígérete szerint – akkor is kezében fogja tartani életünket, amikor a földi lét talaja kicsúszik lábunk alól. Halálunk óráján tapasztalni fogjuk, hogy Isten akkor cse-lekszik leghatékonyabban, amikor nem vesz igénybe emberi közvetítőket. És ez semmit sem von le annak az értékéből, amit földi életünk során – pásztori szeretetének jeleként – emberek közvetítésével tesz értünk, vagy amihez éppen bennünket használ eszközül mások megsegítésére. Az egyházban pásztori tisztséget viselők felelőssége sem lesz kevesebb, ha a mai vasárnapon nem arról az ideig való pásztori szolgálatról beszélünk, amelyre az anyaszentegyház Ura minden időben embereket hív el. Ma tekintsünk fel örvendező szívvel a nyáj örökkévaló Pásztorára, aki halálával és föltámadásával annak adta bizonyosságát, hogy – megint Luthert idézem – Isten egészen nekünk akarja ajándékozni magát: nemcsak ebben az életben akar Istenünk lenni, hanem az örökkévalóságban is. Ha pedig van Istenünk, ha ő a miénk, akkor vele, általa és benne minden a miénk. Ez földi életünk és halálunk körülményeitől függetlenül bizonyosan igaz!

Imádkozzunk!

Mindenható, örök Isten, aki feltámasztottad a halálból nyájad Pásztorát: kérünk, tarts meg bennünket juhai között; őrizz minden tévelygéstől, és add, hogy hűen kövessük őt a földön, hogy egykor örök életének is részesei lehessünk a mennyben. Az Úr Jézus Krisztus által kérünk, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik örökkön-örökké. Ámen.

Véghelyi Antal