evél&levél

Igen elgondolkodtatott annak a névtelen levélnek a tartalma, amelyet egyházunk püspökéhez intéztek. (D. Szebik Imre válaszát április 11-i lapszámunkban olvashatták – A szerk.) Azt hiszem, sokak hozzáállását tükrözik az ott leírtak: a keresztény ember ne avatkozzon bele a világi dolgokba, csak az igével foglalkozzon.

Ám az irgalmas samaritánus példázata nem ezt üzeni nekünk. A történetben szereplő pap és lévita úgy gondolta: nem kötelesek a bajbajutottal törődni, az ő feladatuk az istentisztelet. Az idegen, az „eretnek” azonban megszánta a fájdalmában tehetetlenül nyöszörgőt, és segített rajta (Lk 10,25 kk.).

A világ lassan egy merő kiáltás. Tömegek hevernek összeverve az utak szélén. (Ki lehet kapcsolni a rádiót és televíziót, hogy ne halljunk semmit.) A határon túli magyarok kiáltását hetven évig tabu volt meghallani.

Hazáról, hazaszeretetről sem volt jó beszélni. Ma már mindez nem tabu. Voltak és vannak keresztények, akik vállalták a segítés szolgálatát. Az ő küzdelmük eredménye, hogy a sebek enyhültek, és a gyógyulás folyamata megindult…

Tiszteljük azokat, akiknek a hite nem tudja vállalni a küzdelmet, de tiszteljük azokat is, akik a hitükből fakadóan érzékenyek a szenvedők kiáltására, és sorsuk jobbra fordulásáért, a megbékélésért küzdenek.

Kinczler Irén (Budapest)