Keresztény szemmel

Ha valaki alig tizenöt évvel ezelőtt azt jósolja, hogy Magyarország a 21. század kezdetén a NATO, majd az Európai Unió teljes jogú tagja lesz, gyanakodva néztek volna rá. Túl közel volt még a megelőző négy évtized, a háromévenkénti turistaútlevél, a hetvendolláros valutakeret – mint a leginkább pozitívnak tekinthető „emlék” – korszaka ahhoz, hogy hihető legyen: a határok jelképessé válnak, szabadon mozoghatunk, munkát vállalhatunk, gyermekeinket taníttathatjuk Európában…

Mindezt természetesen az országon belüli változások – a többpártrendszer, a jogállamiság kiépülése, a szociális piacgazdaság megteremtésére irányuló törekvés – alapozták meg. Büszkék lehetünk rá, hogy hazánk alkalmas az uniós tagságra. Ezt erősíti, hogy a tizenöt jelenlegi tagországban tartott közvélemény-kutatások eredményei szerint a magyarok mindig az elsők között voltak, vagyis az uniós országokban minket tartottak a leginkább alkalmasnak a tagságra.

Jó érzés ez, de nemcsak arról van szó, hogy ezentúl az európai repülőterekre érkezve ahhoz az ablakhoz is állhatunk útlevélkezelésre, amelyre Európai Unió van írva. Sokkal inkább azon lesz a hangsúly továbbra is, ami az országon belül történik. Csak éppen sok segítségre is számíthatunk az uniós átlaghoz történő gazdasági felzárkózásban, ha alkalmasak leszünk a segítség elfogadására.

Időszerűvé válik Jézusnak a Betesda tavi beteghez intézett kérdése: akarsz-e meggyógyulni? Akarunk-e meggyógyulni elmaradottságunkból, a kóros és káros beidegződésekből, előítéletekből, devianciákból, amelyek miatt a magyar férfiak átlagosan húsz évvel, a nők hét évvel élnek kevesebbet, mint nyugat-európai kortársaik? Az életmód, a kulturáltság, az iskolázottság szerepét, jelentőségét jelzi, hogy a magasabban kvalifikáltak, tanultabbak életesélyei jobbak.

Nem arról van szó, hogy Nyugaton ne élnének előítéletek, ne bukkanna fel a rasszizmus kísértete, ne lenne erőszak a családban, de e negatív trendek elítélésében egységes a politikai elit, egységes a jogalkalmazás, egyértelmű a közmegegyezés. Nem kisebb feladat az, hogy ezen a téren felzárkózzunk, mint az, hogy a gazdasági szférában növeljük a teljesítményünket.

A rendszerváltozás óta hazánkban jelentősen nőttek a jövedelmi különbségek. Az uniós csatlakozás alapvetően pozitív volta mellett szembesülnünk kell azokkal a kihívásokkal, amelyek a polgári demokratikus átalakulás velejárói, de külön figyelmet érdemelnek annak érdekében, hogy a szabadság beköszöntének, illetve az Európai Unióba való belépésünknek csak nyertesei legyenek. Tanulnunk kell eddigi kudarcainkból, a szegénység növekedéséből, a leszakadó társadalmi csoportok drámájából.

Valamennyi parlamenti párt és valamennyi történelmi egyház támogatta az uniós csatlakozást. Egyszerűen azért, mert ez a dolgok természetes rendje; minden európai polgárnak – bármelyik országban született is – joga van az anyagilag stabil, békés, egészséges élethez. Ez pedig a nemzetállamok 19. századi kialakulását követő sok szenvedés után csak egy egységes – politikailag és gazdaságilag egységes – Európában valósítható meg.

De egyfelől a nyelvet, a kultúrát, a nemzeti örökséget, másfelől a szociális szférát, a társadalmi szolidaritást illetően továbbra is minden ország maga felel polgáraiért és a jövőért. Ebben a felelősségben osztozhatnak, a megoldásokban aktív szerepet vállalhatnak az egyházak: számos új lehetőséget aknázhatnak ki például az egyházi oktatási rendszer fejlesztésére, korszerűsítésére; továbbá az erős szociális háló kiépítése sem képzelhető el egyházi részvétel nélkül.

Egy folyamatnak vagyunk a részesei, s ez akkor is így van, ha a belépés dátuma fontos cezúrát jelent. De ismeretes, hogy például csak az évtized vége felé csatlakozunk az euróövezethez, addig még keményen helyt kell állnunk.

A szolgáló egyház modellje kerül előtérbe, az uralkodó egyház végleg a múlté. Több más érték között Európa keresztény öröksége is számottevő, de az igazi kérdés a kereszténység hatása, ereje a holnap Európájában. A másik ember jogainak az elismerése, tiszteletben tartása nélkül nincs egészséges társadalom. Ez humanista követelmény; a krisztusi parancsok többet kívánnak – de olykor a humánum igényén is elbukunk.

A nagy történelmi pillanatban szeretettel gondolunk azokra, akik Mózesként a reménytelenség évtizedeiben is értéket teremtettek, de már nem érhették meg az ígéret földjére való érkezést. És reménykedve pillantunk gyermekeinkre, unokáinkra, Isten kegyelmébe ajánlva őket, abban bízva, hogy békésebb, boldogabb évtizedek várnak rájuk azoknál, mint amilyenek a szülőknek, a nagyszülőknek jutottak osztályrészül. De ezekért az időkért, az akkor átélt terhekért és örömökért is áldassék az Úr neve.

Frenkl Róbert