A hét témája

Ma érthető módon mindennapi beszélgetéseink, a világi és az egyházi média egyik állandó témája az Európai Unió államközösségébe való belépésünk. Sokan vannak közöttünk olyanok, akik erre a valóban korszakalkotó történelmi változásra csupán mint a jövőnkre gondolnak. Azok – mintegy két generációnak a tagjai – tekinthetnek így a csatlakozásra, akik személyesen nem ismerik – mert maguk nem élték át – a múltat, a 20. század gyötrelmes, szenvedésekkel és a legsúlyosabb próbatételekkel teli évtizedeit, hiszen még meg sem születtek, vagy csak halvány gyermekkori emlékeikben él ez az időszak. Pedig soha nem volt annyira időszerű az ősi bölcsesség: „Historia est magistra vitae” (vagyis „A történelem az élet tanítómestere”), mint éppen napjainkban, ezeknek a történelmi változásoknak a küszöbén!

Mi, az idősebb nemzedékek tagjai – mielőtt a holnapra, Európa jövőjére és annak egyházi kihívásaira, feladataira gondolunk – előbb tekintsünk vissza a 20. századra: milyen Európát hagyunk magunk mögött ezzel a történelmi változással? Sokan közülünk a milliókat elpusztító és százmilliókat megnyomorító, véres II. világháborút. Majd az ezt követő két kegyetlen, ugyancsak milliókat elpusztító és megnyomorító – ideológiai alapú – diktatúra hosszú évtizedeit. Az Európánkat kettészakító vasfüggöny időszakát és az ezt kísérő hidegháborút Európa középső és keleti országaiban. Gondolunk-e minderre, amikor ott állunk az Európai Unió küszöbén?

Nem kerülhetjük ki azt a kérdést sem: mit tettek az egyházak, mit tettünk mi, keresztények Európában e szenvedések elhárítása vagy legalább enyhítése érdekében? Mi a válaszunk azoknak, akik nem szűnnek meg hangoztatni egyházellenességüket, az egyházak bűneit, a múltban elkövetett mulasztásait, követelve az állam és az egyház szigorú szétválasztását az Európai Unióban is?

Akik csak egy kicsit is közelebbről ismerik a mögöttünk maradt „rettenetes évszázadot”, jól tudják: Európa egyházai már a 20. század elején, az I. világháború kitörése előtt, de még inkább a II. világháborút megelőzően és követően teljes tudatában voltak Isten színe előtti és a szenvedő százmilliók sorsa iránti felelősségüknek.

A 19. század tudományos-technikai haladására büszke, emberközpontú és ezért erősen ateista és liberális hatások alatt álló világa után a 20. század kezdetén megindult a világkereszténységben az első nagy lelki ébredés: összeült az I. világmissziói konferencia, és megalakult a Nemzetközi Missziói Tanács (Edinburgh, 1910). Az egyházak önfeláldozó szeretetszolgálatot teljesítettek az első világégés sok millió áldozata között. Ez a lelki ébredés tovább erősödött az I. világháború után. Ennek a belső megújulásnak három fő ága alakult ki a 20. század húszas és harmincas éveiben: a Nemzetközi Missziói Tanács mellett megalakult a Hit és Egyházszervezet Mozgalma – előtérben az egyházak ökumenikus egységének, közeledésének kérdéseivel –, valamint a Gyakorlati Kereszténység Mozgalma, a sokoldalú, segítő szeretet világméretű összefogása – keresztények és nem keresztények között – a mérhetetlen szenvedések és nyomorúság ellen.

Isten Szentlelkének ez a láthatatlan, kegyelmes munkálkodása végezte el, hogy már a II. világháború romjain, az első atombombák, a hitleri, majd a sztálini haláltáborok borzalmai között megalakult az Egyházak Világtanácsa az említett hármas feladatkörrel, támogatva az egyházak és hívők életét (Amszterdam, 1948), és sorra alakultak az egyes egyházak hasonló célú világszervezetei is (így a Lutheránus Világszövetség, Lund, 1947).

És Isten Szentlelkének ugyanez a megelőző, kegyelmes munkája végezte el azt is, hogy ez a lelki ébredés megtörtént a mi kicsiny, csonkává zsugorodott, lerombolt hazánkban is. Már a II. világháború kitörése előtt megkezdődött, elsősorban a finn ébredési mozgalmak hatására (Csepregi Béla és mások munkája révén), ezt követően pedig – többek között – Túróczy Zoltán, Kapi Béla, Ordass Lajos, Szabó József szolgálatához kapcsolódóan.

II.

Aki maga is személyesen átélte a 20. század negyvenes-ötvenes éveinek szenvedéseit és gyötrelmes próbatételeit, miközben évtizedekre bezárult mögötte az Európát kettészakító vasfüggöny, az természetesen csak nagyon keveset tudhat arról, hogyan készítette fel Isten Szentlelke a vasfüggöny boldogabb, nyugati oldalán élő egyházakat a lerombolt és szétszakított földrészen rájuk váró, egészen új feladatokra. Erről szeretnék röviden szólni a következőkben, későbbi ismereteim és személyes tapasztalataim alapján.

Amikor már úgy látszott, hogy a szovjet megszállás alá került Kelet-Közép- és Kelet-Európa egyházai véglegesen elszakadnak a Nyugattól, s fokozatosan felőrlődnek az egyházüldöző, ateista-materialista ideológia hatalma alatt, Isten – mint a század elején is – megőrző kegyelmével megint új utakat talált egyházaink megmentésére. Isten Szentlelkének új „eszköze” ebben a nehéz újkori egyháztörténelmi időszakban egy sajátságos új egyházi szervezet volt: az Európai Egyházak Konferenciája. Az ötvenes évek elején egyszer a dán Liselundban, majd a hét egymást követő Nyborg-konferencián találkozhattak egymással a Nyugat és a vasfüggöny mögötti országok egyházai. Akik – kevesen – átélhették ezeknek a találkozásoknak a légkörét, soha nem felejthetik el azt a szeretetet, amellyel a nyugati egyházak segíteni igyekeztek szegény és üldözött testvéregyházaikat. Tény, hogy a sok küzdelem és erőfeszítés végül is meghozta gyümölcsét: 1964-ben Genfben hivatalosan is megalakulhatott – kis létszámú munkatársi gárdával – a földrész mindkét felében elismert Európai Egyházak Konferenciája. Mára az akkori kis európai egyházszervezet több mint 130 európai egyházat – protestánsokat, anglikánokat, sokmilliós orosz és görög egyházakat – foglal magába, és az ökumenikus világmozgalom legnagyobb regionális szervezetévé lett, szoros együttműködésben az Európai Katolikus Püspöki Konferenciák Tanácsával. Hosszú, nehéz éveken keresztül ez volt az egyedüli lehetőség a vasfüggöny mögé zárt, üldözött egyházak és Európa, valamint a világ többi egyháza közötti találkozásra. „Először vonakodva és bizonytalanul, de azután növekvő lendülettel és önbizalommal alakult ki Európában az egyházak egyre erősödő közössége ebben a szervezetben, amely áthatolt az államokat és konfessziókat elválasztó határokon. És amely az egyházak egész sora számára a legerősebb és sok esetben egyedüli kapcsolódási pont volt az ökumenikus mozgalomhoz” – írta 1973-ban Glen G. Williams főtitkár Európa – kihívás az egyházak számára címmel megjelent könyvében. Igen, akármilyen hihetetlen is, volt egyetlen akadály, amelyet az egyházakkal kapcsolatban még a világhatalmak egyike, a Szovjetunió sem tudott leküzdeni: alá kellett írnia az Egyesült Nemzetek Alapokmányát az emberi jogokról, közöttük a vallásszabadság elemi alapjogáról. Bár a vasfüggöny mögött ezt semmibe vette, az Európa országaival fenntartott nemzetközi kapcsolataiban azonban nem járhatott el ugyanígy.

III.

Nem fejezhetem be az egyházak és az Európai Unió múltjára visszatekintő írást anélkül, hogy hálás szívvel meg ne emlékeznék – halálának tizedik évfordulóján – ennek a nehéz, küzdelmes időszaknak az egyik vezető egyházi személyiségéről: az Európai Egyházak Konferenciáját alapító és 25 éven át vezető főtitkárról. Dr. Glen Garfield Williams volt Istennek az az alázatos, félelem nélküli, mélyen hívő, emberi eszköze, aki Ura szolgálatában kétségtelenül a legtöbbet tette az egyedülálló európai egyházszervezetért. Akinek – mint 1975-től öt éven át legközelebbi munkatársa – magam is segíthettem csodálatra méltó, hídépítő munkájában Európa akkor egymástól elszakított egyházai között.

A II. világháborút még egy brit tankezred fiatal tisztjeként küzdötte végig Észak-Afrikában és Dél-Itáliában. A háború megtapasztalt véres valósága végül is arra indította, hogy lemondjon tiszti rangjáról, és élő Krisztus-hitre jutva kis baptista egyháza lelkészi szolgálatát válassza új élethivatásául. Tanulmányait szűkebb hazájában, Walesben, más brit egyetemeken, majd Tübingenben, a hírneves evangélikus teológiai fakultáson végezte. De haláláig büszkén hirdette hegyes-völgyes walesi hazája nyelvéhez, kultúrájához való hűségét. Tökéletesen beszélt emellett angolul, németül, franciául és olaszul is. Először egy kis londoni baptista gyülekezet lelkésze lett, majd az ötvenes évek közepén Visser�t Hooft, az Egyházak Világtanácsa első főtitkára Genfbe hívta, és Európa szegény, kis egyházainak a gondozását bízta rá. Végül 1961-ben megválasztották az Európai Egyházak Konferenciája szervező főtitkárává. Genfben, az ökumenikus egyházi világszervezetek központjában igazi hídépítő lett a szétszakított Európa nyugati és keleti egyházai között. Otthona igazi „Európa-ház” volt, ahol az odalátogató szegény kelet-európaiak mindig a legmelegebb fogadtatásra találhattak. Egyik baráti beszélgetésünkön mondta: „Még a saját egyházamban sem kaptam annyi szeretetet és bizalmat, mint éppen a ti legnehezebb körülmények közt élő kelet-európai egyházaitokban.” Hazai evangélikus egyházunk a hetvenes években tiszteletbeli teológiai doktorává avatta.

Huszonöt évig tartó, nehéz és felelősségteljes szolgálata, az utazások és konferenciák vég nélküli sora után egészsége megrendült: vezetői szolgálatát 1986-ban átadta megválasztott utódjának, Jean Fischer francia református lelkésznek. De ezekben az években is kevés nyugalom jutott osztályrészéül. Fáradhatatlanul járta tovább Európa egyházait keleten és nyugaton, különösen is szívén viselve Európa legszegényebb, legelhagyatottabb kis egyházainak nehéz sorsát Albániában, Európa egyetlen hivatalosan is ateistának deklarált államában.

Tíz évvel ezelőtt, 1994. március 28-án, a nagyhét első napjának reggelén szíve váratlanul megszűnt dobogni. Hosszú és nehéz szolgálatban eltöltött élete után szenvedések nélküli, „kegyes halál” adatott számára. A genfi St. Georges központi temető kápolnájában búcsúztunk el tőle itt, a földi életben. Magam az Európa vasfüggöny mögötti felében élt tagegyházak nevében vehettem tőle búcsút, megköszönve Istennek azt a felejthetetlen, hosszú és hűséges szolgálatot, amelyet a 20. század kettészakított Európájának sokat szenvedett egyházaiért végzett. Szolgálata és emlékezete legyen áldott közöttünk ma is, a reménységgel várt, határok nélküli Európában!

Dr. Nagy Gyula ny. ev. püspök