A hét témája

Nemzedékem sorsához tartozik, hogy történelmi események tanúi, átélői, olykor szenvedő alanyai voltunk. Mindnyájunknak megvan a története arról, hogyan éltük túl a második világháborút. 1946. február 1-jén ott voltam a Kossuth téren, a Parlament előtt a második köztársaság kikiáltásakor. Tele voltunk reménnyel… Negyvenhárom évvel később, 1989. október 23-án szintén ott voltam – sokkal kevesebb illúzióval, józanabb hangulatban, de éledő reménnyel – a Kossuth téren, a harmadik köztársaság kikiáltása alkalmából. Ekkor meg egy harminchárom évvel korábbi estére, 1956. október 23-ára emlékeztünk, amikor kitört a forradalom. Mire a Gólyavárból az előző rövid reformkorszakot lezáró egészségügyi vitáról hazafelé indultunk – miután elláttuk a Rádiótól áthozott sebesülteket –, az utcán már a felborított villamosok, kiégett autók képe fogadott minket.

Ajándék a számunkra, hogy megélhettük 2004. május elsejét, és uniós polgárok lehettünk. Feladatunk, hogy ennek értékét közvetítsük a fiatalabb nemzedékeknek. A mi zsigereinkben már kitörölhetetlenül benne vannak a háborús félelmek, a különböző diktatúrák fenyegetéséből adódó szorongások. Számunkra soha nem lesz evidens, hogy a határon gond nélkül átkelhetünk, sőt az sem, hogy számos országgal nincsenek is határaink.

A cél az – és ebben kell, hogy segítsük az új nemzedékeket, amelyiknek nemcsak a belépés élménye, hanem az emberhez méltó élet lehetősége is megadatik –, hogy a hazánkat ért sok frusztráció után az értékorientált, polgári életforma váljék valóban uralkodóvá a Kárpát-medencében. Az uniós belépés egyik közvetlen pozitívuma, hogy a hatszázezres felvidéki magyarság reményeink szerint egyre teljesebben megélheti a magyar nemzethez való tartozást – egyben modellt is teremtve az erdélyi, a vajdasági, a kárpátaljai magyarság jövőbeli integrálódásához.

Néhány hónapja a dunántúli egyházi iskolák tehetséggondozó konferenciáján Korzenszky Richárd tihanyi főapát meghívott, hogy április 30-án tartsak náluk előadást. Amikor az időpontban megegyeztünk, nem is gondolt arra, hogy ez az unióba való belépésünk előtti este lesz.

Így az élet különösen szép ajándékaként Tihanyban éltem át ezt a történelmi estét, éjszakát, élvezve az ősi intézmény vendégszeretetét. Némi irigységgel bár, de ismét megtapasztaltam annak örömét, hogy milyen erőteljes a katolikus egyházban az értelmiség megújulása. Először még a diktatúra idején lehetett részem ebben az élményben, a felejthetetlen dr. Gaizler Gyula lakásán tartott összejöveteleken. (Gyula bácsi – kedves kollégám – alapította meg a Keresztény Ökumenikus Baráti Társaságot.)

Tihanyban a résztvevők magjával éjszakába nyúlóan folytattuk a beszélgetést, de a legmegrázóbb élményem az marad, hogy a hivatalos program végén az elnöklő főapát, Korzenszky Richárd váratlanul a következőképpen szólt: „Bár nem így szoktuk befejezni, de most énekeljük el együtt nemzeti imádságunkat.” És a tihanyi tetőtérben még erősebb közösséggé formálódva együtt énekeltük a Himnuszt – így lépve be Európába…

Az ajándékok sora másnap folytatódott. Tihanyból Nemeskérre autóztunk, ahol Ittzés János püspök szervezésében az ősi templomban osztrák evangélikus testvéreinkkel találkoztunk, együtt köszöntve, ünnepelve, hogy immár ugyanannak az európai közösségnek vagyunk a tagjai.

Ezeket a sorokat írva május 9-ére, a második világháború befejezésének a napjára is gondolok. Többször reméltük, hittük azt az elmúlt fél évszázadban, hogy végre véget ért a háború, kihevertük következményeit. Talán most, amikor beléptünk az unióba, valóban lezárult a múlt, és megkezdődhet egy békésebb, boldogabb korszak – kevesebb történelmi eseménnyel, több értékteremtéssel.

Frenkl Róbert