Keresztutak

Zsinati ülés

Hogy a múlt év végén Hollandiában három protestáns egyház – a teológiai nézetkülönbségeket félretéve – unióra lépett, arról egy rövid hírben már beszámoltunk lapunkban. Időközben megkaptuk Nagy Dorottya evangélikus lelkész tudósítását is, aki a helyszínen kísérte figyelemmel az egyháztörténeti jelentőségű eseményt.

A Holland Hitvalló Református Egyház (a továbbiakban GKN), a Hollandiai Református Népegyház (NHK) és a Holland Királyságbeli Evangélikus-Lutheránus Egyház (ELK) december 12-én véglegesen igent mondott a fúzióra. Mindhárom egyház egész napos, rendkívüli zsinati ülést hívott össze, amelyen hivatalosan is lezárták a több mint negyven évvel ezelőtt megkezdődött úgynevezett „Együtt az úton” (Samen op Weg) periódust. Az esemény jelentőségét az is jelzi, hogy a hollandiai egyháztörténészek immár 2003. december 12-e előtti és utáni korszakról kezdenek beszélni.

A bő negyven évig tartó, alapos, mindent több szemszögből megvizsgáló tárgyalások után december 12-én reggel, sőt még kora délután sem vehetett senki mérget arra, hogy a három egyházból a nap végére minden bizonnyal mégiscsak egy egyház lesz. Nem sok hiányzott hozzá – mindössze két szavazat –, hogy a híres utrechti dómba meghirdetett záró istentisztelet elmaradjon. Délután öt óra előtt néhány perccel végül mégis megszületett a Hollandiai Protestáns Egyház (szó szerint „Protestáns Egyház Hollandiában”: Protestanse Kerk in Nederland).

Ahhoz, hogy az unió valóban létrejöhessen, mindhárom zsinatnak kétharmados többséggel kellett igennel szavaznia. A legnagyobb megdöbbenést az NHK döntése okozta: a hetvenöt zsinati tagból ötvenegyen szavaztak igennel és huszonnégyen nemmel. A GKN tagjai sokkal egységesebben képviselték álláspontjukat: ott a hetvenkét szavazóból hatvanhat a fúzió mellett tette le a voksát. Az utrechti evangélikus templomban tartott zsinati ülés sokunk számára felejthetetlen élmény marad. Ilona Fritz, az ELK elnöke nyitóbeszédében röviden összegezte az elmúlt negyven év tárgyalásainak eredményét, és még egyszer felsorolta a fúzió ellen és mellett szóló érveket. (Ő maga az igennel szavazókhoz tartozott.)

A harminchat zsinati tag közül tizennégyen még az utolsó pillanatban is megpróbálták hozzászólásukkal befolyásolni a döntést. Ennek érdekében a legkülönfélébb retorikai fogásoktól sem riadtak vissza. Az identitás kérdése ugyanis számos problémát felvet. A többségbe kisebbségként kerül be az evangélikus egyház, így a PKN zsinatának tagjai közül mindössze öten lehetnek evangélikusok.

A hozzászólások nem voltak mentesek az érzelmi megnyilvánulásoktól sem. Valamennyi zsinati tag felelősségtudatról, az ősök által kapott kincs elszámolásáról, a nap döntésének következményeiről beszélt. Az igennel szavazók többsége konkrétan kimondta, hogy az ELK egzisztenciálisan függ a három egyház fúziójától. „Egyedül már nem vagyunk képesek magunkat fenntartani”, „Vívódnom kell fej és szív között”, „Ha a búzamag nem hull a földbe, és nem hal meg, nem terem gyümölcsöt”, „Az elmúlt negyven év alatt minden vita az egyházról mint intézményről és nem a congregatio sanctorumról szólt” – hallhattuk a szónokok beszédeiben.

Elérkezett a szavazás ideje. Név szerint szólították mind a harminchat zsinati tagot, és kinek-kinek hangosan kellett kimondania az igent vagy a nemet. Gerinces hitvallások hangzottak el: harminc igen és hat nem. A szavazás utáni szünetben pedig könnyeket, kézszorításokat, vállon veregetéseket, öleléseket s megint könnyeket láthattunk... Felejthetetlen volt. Ekkor még nem tudtuk, hogy a másik két templomban milyen döntés született. Hamarosan kiderült: lesz záró istentisztelet! Az utrechti dómban 20 órakor kezdődő alkalomra 19 órakor már csak hoszszas sorban állás után lehetett bejutni. Óraütésre megérkezett a királynő is, aki a Hollandiai Református Népegyház tagja.

Az ellenszavazók véleményének tiszteletben tartása miatt a záró istentiszteletet tudatosan nem nevezték hálaadó istentiszteletnek, bár az igét hirdető lelkész piros stólát öltött magára, és az egész zsinati ülést feketében vezető Ilona Fritz is piros kosztümben jelent meg. Az istentisztelet liturgiájában jelentős szerepet betöltő gyermekkórus, valamint a három egyházat jelképező gyertyákat meggyújtó kisgyerekek is mind-mind üzenetet hordoztak...

Az „Együtt az úton” folyamat sok-sok örömmel és bánattal kísért történet – hallottuk. S ezt a kettős alaphangot semmi sem oldotta. A prédikációban Jézus főpapi imáját idézték: „mindnyájan egyek legyenek (...), hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem”. A záróimádságban elhangzott mondatok is a vívódásokról tanúskodtak: „A te igéd buzdított és nyugtalanított bennünket. A te szavad késztetett bennünket arra, hogy higgyünk abban, és vágyakozzunk arra, ami lehetetlennek tűnt. A te szentséged, a megtört kenyér s a kehelybe töltött bor táplált, erősített bennünket végig az úton, s óvott meg az eleséstől.” Az istentisztelet zárógondolatai a gyermekkórus ajkán csendültek fel: „Kapaszkodjatok egymásba, ki ne oltsátok a Lelket, egymást meg ne alázzátok!”

Ez után a történelmi esemény után talán sokunkban felmerül a kérdés: hűtlenek lettek-e egyházukhoz, hozzánk a holland evangélikusok? A Lutheránus Világszövetség keretében mindeddig egy család tagjaiként számoltunk egymással. Most hogyan tovább? Az evangélikus egyház zsinatán az LVSZ vezetőségének holland tagja is jelen volt. Hozzászólásából megtudtuk, hogy ha a minap megalakult egyház felvételét kéri, minden akadály nélkül tagja lehet az LVSZ-nek. Ez persze újabb kérdést vet fel: vajon egy ilyen döntés nem ejt-e foltot az LVSZ lutheránus tisztaságán? A holland evangélikusok immár azt kérdezik: hogyan tovább a negyven év után? Mert a fúzió ugyan megtörtént, de az egy (egy)házban élés csupán most kezdődik.

A történelem Ura vezesse holland protestáns testvéreinket azzal az igével, amelyet a záró istentiszteleten is idéztek, s amely a most eggyé vált egyház főbb jellemzőit is meghatározza: hitvalló és missziói egyház.

Nagy Dorottya