Keresztutak

Egyre többet hallunk manapság a „hospice” mozgalomról. A többségükben keresztény vezetés alatt álló házakban a gyógyíthatatlan betegeket önkéntes munkatársak kísérik el szerető gondoskodással utolsó órájukig. Most olvasom, hogy már két német egyetemen is van tanszéke a „kímélő” (palliatív) orvostudomány tanításának. Ennek követői úgy vélik, hogy nemcsak azt kell a jövő orvosainak megtanítani, hogyan lehet művi eszközökkel még a reménytelen helyzetekben is meghosszabbítani, megtartani a gyógyíthatatlan beteg életét, hanem azt is, hogy bizonyos fájdalomcsökkentő módszerekkel a meghalást elviselhetővé, „elfogadhatóvá” is lehet tenni. (A latin szó, a pallium kabátot, palástot jelent, amelyet szinte ráborítunk a szegény betegre, hogy élete végső szakaszában megóvjuk őt mindentől, ami megnehezítené számára az elválást.) A kutatások azt is igazolták, hogy az élet utolsó szakaszához mennyire hozzátartozik a lelkigondozás imádságos kísérete, mely a gyermekkori és későbbi emlékek felelevenítését segíti elő, és a halál küszöbén állót örömmel, bizalommal, sőt boldogsággal is eltöltheti. Mindezen erők összefogására nagy szükség van, mert megbolydult társadalmaink sajnos nem így látják a meghalás, elmúlás kérdését. Sőt még az egészségünk hivatásos őrei sem így vélekednek róla, ahogy azt az alábbi hír megdöbbentő irgalmatlansággal a szemünk elé tárja.

„Kilátástalan volt a gyógyulására várni”; „semmilyen orvosi segítség nem menthette volna meg”; „hozzátartozói nem bírták már nézni a kínlódását”; „ez már nem volt életnek nevezhető” – ilyen mondatokkal okolták meg egyes orvosok, hogy miért küldtek 900 beteget a másvilágra, az illetők kérése nélkül. S mindez nem valami őserdei társadalomban történt, hanem Hollandiában… A holland kormány nemrég tette közzé annak a felmérésnek az eredményeit, amellyel azt szerette volna megtudni, hogy az orvosok hogyan bánnak gyógyíthatatlan betegeikkel. Hangsúlyos, hogy annak az országnak a kormánya vállalkozott erre, amelyben a világon legelőször engedték meg hivatalosan az eutanáziát, azaz a gyógyíthatatlan betegek életének kioltását.

Négyszáz orvos tehetett vallomást – névtelenül – arról, hogy az 1990–2001-es időszakaszban hogyan járt el a menthetetlen páciensek esetében. Kiderült, hogy az évek során egyre emelkedett a „jó halált” elviseltek száma – jóllehet a törvényt annak idején abban a reménységben hozta meg a holland parlament, hogy ezáltal egyre szűkül, sőt megszűnik az illegális és titkos esetek előfordulása! Az is kiderült viszont, hogy az orvosoknak az eutanáziával szembeni „érzékenysége” lényegesen csökkent. Míg az 1990-es felmérésnél az orvosi kar többsége idegenkedett az öléstől, addig a 2001-es feleletek szerint a megkérdezett orvosok 57%-a már gyakorolta is azt, sőt 99%-uk elvileg és gyakorlatilag nincs már ellene! Ami azonban még kétesebb fényt vet az ország orvosaira, az az a megdöbbentő tény, hogy legtöbbjük nem is jelenti ezeket az eseteket – ahogy azt a törvény szigorúan előírja! –, mert akkor a törvény szabta többi feltételt is be kellene tartania. Azok, akik évenként három vagy több páciensüket segítették a halálba, egyes esetekben nem konzultáltak két másik kollégájukkal, pedig csak azokkal egyetértésben lett volna szabad beadniuk betegüknek a halálos injekciót – a törvény szerint.

Pedig a törvény igyekezett körültekintő lenni, nehogy visszaélések történhessenek. Eutanáziát csak azon lehet végrehajtani – a jogszabály szerint –, aki szellemi képességei teljes birtokában, önként és minden kényszer nélkül kéri azt, s ezt a kérését már előre rögzítette írásban, tanúk előtt. Kilencszáz esetben tehát csak a páciens helyzetének reménytelensége láttán döntöttek az orvosok a beavatkozás mellett, méghozzá akkor, amikor a beteg már nem volt „kérésképes”. Következésképpen az orvosok nem kért és meg nem engedett életkioltást végeztek, azaz vétettek nemcsak a „Ne ölj!” parancsa, de a törvényhozó akarata ellen is.

Ezek a megdöbbentő tények állnak a „jó halál” apostolainak harsány propagandája hátterében. Ők igen szeretnek a „szabad halálról” szónokolni, amely minden szabad embernek kijár. Emberi jogokat, emberi méltóságot emelnek magasra, a személyiség autonómiáját magasztalják, amelyet nem illik megsérteni. S bár a strasbourgi székhelyű Európai Emberi Jogok Bírósága a múlt évben úgy döntött, hogy senkinek nincs joga a meghaláshoz, akár maga, akár idegenek, akár nyilvános autoritás kívánná ezt a jogot igénybe venni. Ettől függetlenül Svájcban már valóságos „halálturizmus” (Neue Züricher Zeitung) virágzik, amelyben úgynevezett „specialisták” jól szervezett hálózata még nagy pénzeket is kér az eutanáziához adott tanácsaiért.

A lelkiismeretes orvosok a gyógyíthatatlan betegek zsarolásával vádolják meg tágabb lelkiismeretű kollégáikat. Mások (mi is) számon kérik tőlük hippokratészi esküjüket, amelyben az élet megtartására tettek fogadalmat. Ismét mások óvnak valami katasztrofális automatizmustól, amely az idősek otthonaiban és elfekvőiben lévő gyógyíthatatlan betegekben – a sajnálatos módon sok helyütt uralkodó labilis emberszemlélet következtében – legfeljebb minél gyorsabban eltakarítandó hulladékot lát.

Újabban a svájciak is „haladók” kívánnak lenni ezen a téren. Orvostudományi akadémiájuk két évvel ezelőtt még hevesen tiltakozott az eutanázia legalizálása ellen. Döntésük most megjelent, átdolgozott kiadásában viszont már törölték a következő mondatot: „az öngyilkosságot megkönnyítő segítségnyújtás nem része az orvosi tevékenységnek”. Hát nem döbbenetes folyamat ez? Az eutanázia apostolai ismét túljártak az eszünkön és lelkiismeretünkön? S meddig mehet el a keresztény egyház a tűréshatár kitolásában?! Hiszen az eutanáziát igenlő és gyakorló orvosok nagy hányada keresztény kórházakban és szeretetházakban dolgozik!

No és mit szólna hozzá a múlt század egyik legnagyobb alakja, a „lamberénei orvos” néven elhíresült Albert Schweitzer, akinek legfontosabb, evangéliumi hitvallása „az élet előtti megilletődött tiszteletadás” volt?

Gémes István