Keresztény szemmel

– Akkor hát minden jót – búcsúzott el a sofőr az ajtóban. Zavarában még kezet is rázott Márta nénivel, pedig amúgy nem tűnt tolakodónak. Látszott rajta, hogy ritkán járhatott ilyen helyen, szinte visszahőkölt a mindent átható gyógyszer- és fertőtlenítőszagtól.

A csomagokat azért udvariasan behordta, de aztán még a köszönömöt sem várta meg, úgy rohant az ajtóhoz, mint aki menekül. Az idős aszszonyt önkéntelenül is arra emlékeztette, hogy számára viszont nincs menekvés, mostantól ez a szeretetotthon lesz az otthona. Legalább a neve szép: A Megbékélés Háza, bár mire az ember belenyugszik, hogy nem tudja ellátni magát, és ide jutott, talán elég megbékélt is…

Hát itt vagyunk! – sóhajtott egy nagyot, és nekilátott a kipakolásnak. A ruhákkal hamar végzett. Az ágya fölötti polcra állította a kicsik fényképét, elgyönyörködött most is a pufók kis gyermekarcokban, és a foghíjas mosolyú, copfos unokák látványa jókedvre derítette. A cipőket rejtő dobozt a sarokba tolta. Majd folytatjuk a berendezkedést, egy kis szusszanás jár, a munka megvárja az embert, amúgy is ideje lenne megismerkedni az új lakótársakkal – gondolta. Érzett magában erőt, hogy mosolyogni tudjon a sok ismeretlenre, igen, az kell, a jó benyomás, végül is csupa öreg, szenvedő ember lakik itt. Ezen elmosolyodott: még mindig furcsa volt, hogy már ő maga is idős és bizony beteges is. Hasonlítunk, mintha a korunk rokonokká tenne bennünket… – tűnődött.

Jobbra indult el. A folyosón kis csoportokban beszélgettek a lakók. A szobák ajtaja mindenütt tárva-nyitva, néhol az ágy szélén üldögélt valaki, üres tekintettel maga elé nézve várta az idő múlását. Odébb, a foglalkoztatóban néhányan kézimunkáztak, egy fejkendős nénike több méter hosszú meleg sálat kötött. Talán soha nem lesz készen – gondolta Márta néni. A tévészobából valami vetélkedőműsor hangjai szűrődtek ki. Épp csak bekukkantott: egyetlen bácsika ült ott tolókocsiban, hallókészülékkel. Az étkező nagy volt, világos és tágas, talán túlságosan is. Még csak 11 óra volt, néhányan egy asztal körül ültek, és kártyáztak. Tüzetesen szemügyre vették az idegent, aztán egy kedélyes, nagydarab hölgy játszani hívta. Márta néni udvariasan hárította el az ajánlatot, talán majd legközelebb. Az udvaron ment át az épület újabb részéhez, ahonnan körbe visszaérhet a saját szobájához. Lehet, hogy a szobatársa is megérkezett azóta. Sietősen lépkedett a dérlepte tuják között, a hideg szél átfújt vékony ruháján. Bizonyára barátságosabb itt nyáron… Huh! Vacogva állt meg egy percre a falnak támaszkodva, kicsit megszédült. Talán a tempó sikerült gyorsra, a szíve rendetlenkedik egy kissé mostanában.

Hamarosan jobban lett, érdeklődő tekintettel szemlélte a hófehérre meszelt falú folyosót. Milyen más itt. Csöndesebb, titokzatosabb. Lépések zajára ocsúdott fel a szemlélődésből. Egy nővér közeledett, és egy tálcán gőzölgő ebédet hozott.

– Ki tetszene nekem nyitni az ajtót? – mosolygott Márta nénire. – Köszönöm.

Ez jólesett, végre nem érezte magát annyira idegennek. Gyorsan ő is kérdezett valamit:

– Az ebédet kihozzák a szobákba?

A nővérnek sietős lehetett, már csak menet közben válaszolt:

– Csak ide, a fekvőbetegeknek, a többiek az ebédlőben kapják meg délben.

Márta néni egyedül maradt, a folyosón hűvös szél suhant át, ahogy az ajtó lassan csukódott. És akkor meglátta rajta a névtáblát: F. Juhász Márton. Mintha villámütés érte volna, levegő után kapkodott, és sötétség borult a szemeire. A szoba lakója az első férje volt. Kellett néhány perc, amíg újra erősnek érezte magát, és tovább mert indulni. Az emlékek vadul szorongatták a szívét, a sok éve őrzött keserűség elemi erővel tört elő a mélyből. Fiatalon kerültek össze annak idején ők ketten. Márton volt a falu legszemrevalóbb legénye, minden lány irigyelte érte, amikor a felesége lett. De hamar kiderült, hogy kár volt elkívánni tőle a férjét, mert az az esküvő után – éppúgy, mint addig – élte tovább a maga legényéletét. Udvarolt ide is, oda is, tette a szépet, tiporta a becsületet, zúzta a szíveket. Talán ha gyermekünk lesz – reménykedett a szerencsétlen fiatalasszony –, akkor észhez tér, tisztességes életünk lesz végre, és véget ér ez a rémálom. Ám nem így történt. Az ikrek keserves körülmények közé, hideg szobában jöttek a világra. Márton valahol udvarolgatott, ahogyan egy hónappal később is, azon az éjszakán, amikor egy órán belül két gyermekének fogta le a szemét magányosan egy fiatal nő – a felesége. Ekkor döntötte el, hogy elválik. Soha többé nem akart már férjhez menni. Hogy évekkel később mégis Gábor felesége lett, annak talán csak a két gyönyörű fekete szemű ikerbaba emléke volt az oka. Aztán kárpótolta az élet jó családi élettel, kedves, okos gyerekekkel. Csak ott, legbelül sírt néha a két elvesztett csöppség miatt, csak a szíve titkos kamrájában élt annak a néhány hónapnak a keserű emléke. Itt van hát Márton is. Márta néni titokzatos módon jutott vissza a szobájába, reszketett izgatottságában, a tenyere csupa izzadság, a hideg rázza, ez… hátborzongató.

Napokig hordozta a titkot, ismerkedett, beszélgetett, tévézett és kézimunkázott, rakosgatta a holmiját, de a feszültség maradt. Véget kell vetni ennek, ez így nem mehet a végtelenségig, valaminek történnie kell. Kapóra jött az ünnep, igen, egyszerűen csak megmondja, hogy ő is itt van, közömbös hangon kellemes karácsonyt kíván, és akkor már keresse Márton, ha akar valamit. Határozottságot erőltetett az arcára, de a lábainak nem tudott parancsolni: reszkettek őszintén és szembetűnően. Egy pillanatra megállt az ajtóban erőt meríteni, mielőtt lenyomja a kilincset, aztán elszántan belépett, és döbbenten, némán állva maradt a küszöbön: F. Juhász Mártonnak gyéres ősz haja volt, ráncosra aszott sárgás arcbőre és hallókészüléke. Szemei üresen, tejfehéren meredtek az ajtó irányába. A vakok jellegzetes tekintete döbbenetes hatással volt Márta nénire. Hisz ez már nem is ugyanaz a Márton. Milyen elesett, gyönge és gyámolításra szoruló lett! Az évek eljártak felette is, és mostanra mind, akik egykor fiatalok és erősek voltak, öszszetörtté és erőtlenné váltak. Kiszolgáltatottak, mint a gyermek. Az a régi délceg, büszke férfi, aki annyi sebet ejtett rajta, már nincs többé. Helyette egy beteges, erőtlen idős embert talált. Egészen mást. Egészen mást…

Márton az ajtó felé fordulva várakozott. Nem értette, mi történik, és zavarodottan keresett valami megnyugtató biztos pontot a csöndben. Rekedt, reszkető hangon kérdezte: Ki az? Ki jött? Márta néni csak nehezen bírt megszólalni, az ő hangja is távolinak, idegennek tűnt.

– Csak kellemes ünnepeket jöttem kívánni – mondta. Nem mutatkozott be, még nem volt képes rá. Nézte a hajdan volt erős vállakat, az egykori délceg legényt kereste ebben az összetört, sápadt öregemberben. Nem találta.

– Köszönöm, nővérke. Üljön le egy pillanatra, kérem, ha teheti – suttogta a férfi.

Márta nénit megdöbbentette az a tény, hogy nővérnek hitte őt Márton, zavarában az ágy mellé lépett, és leült az alacsony kis fehér székre. Még a takarón heverő ráncos kezet is megfogta, mint egykor a gyermekeiét meg a férjéét, mikor azoknak kellett feküdni. A beteg engedelmesen kulcsolta át hideg ujjaival, egy kis ideig így maradtak némán mindketten, aztán az öregember szemei lassan megteltek könnyel, és csöndesen hullani kezdtek a takaróra.

– Köszönöm, hogy itt maradt – suttogta –, tudom, nagyon elfoglaltak, mindig ezerfelé kell futniuk, hát jólesett, hogy megállt egy percre, és nem hagyott magamra.

Közben a folyosóra értek az iskolások, akik karácsonyi énekeket énekelve és apró ajándékkal köszöntötték az otthon lakóit. Visszhangzott a folyosón a dal: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség…”

Márton folytatta:

– Tudja, én amikor fiatal voltam, valakit gyalázatosan magára hagytam. A feleségem volt, szeretett is, és én nem becsültem meg. Azt gondoltam, megvan, úgysem megy el. Kerestem a kalandokat, mondván: egyszer élünk. Azt gondoltam, nem állapodhatok meg olyan csendesen. Aztán egyszerre veszett el minden. A két kislányunk meghalt, a feleségem elvált tőlem. Soha senkit nem szerettem úgy, mint őt, mégis cserbenhagytam. Magára maradt mellettem, amíg élek, nem bocsátom meg magamnak. Azóta sem találtam nyugalmat sehol, senkim nincs, aki leülne az ágyam szélére karácsony estéjén, tán még az Isten is elfelejtett, megharagudott rám, s tudom, nem bocsát meg nekem soha…

Márta néni ekkor már nem bírta tovább visszatartani a könnyeit. Sírt keservesen, elsiratta most az elveszetteket, és csak sírt, sírt, aztán egyszer csak érezte, hogy most már az eddig őrizgetett keserűséget, meg nem bocsátott sok-sok évet siratja. Ezt jó lesz eltemetni. – Békesség a földön az embernek – hangzott az ének. A Megbékélés Háza – zengett a fülébe. Sok idő telt el, míg meg tudott szólalni.

– Isten megbocsátott, én is megbocsátok neked. Békés karácsonyt, Márton!

Füller Tímea