Napról napra

Krisztus mondja: „Most titeket is szomorúság fog el, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek.” Jn 16,22 (Zsolt 68,4; Jn 16,23b–28/29–32/33; 1Tim 2,1–6a; Zsolt 92) Sokszor hallottam gyermekkoromban: „Tanulj, kislányom, mert a tudást senki sem veheti el tőled!” Aztán teltek az évek, és arra jutottam, hogy a legnagyobb tudás, bölcsesség az, ha az ember elkezd bízni a Láthatatlanban, az Istenben. Mert egyedül ő adott nekünk valami olyat, amit soha senki nem tud elvenni tőlünk: Jézus Krisztust. Ha szenvedéseire gondolunk, könnyekre fakaszt minket bűneink miatt, de olyan örömöt ad feltámadásában, amely örök életünkre is szól. Ő a miénk, és ami a legfontosabb: mi az övéi vagyunk, akár szomorúak vagyunk, akár vidáman telnek napjaink.

Miért mondod ezt, Jákób, miért beszélsz így, Izrael: „Rejtve van sorsom az Úr előtt, nem kerül ügyem Isten elé”? Ézs 40,27 (Zsid 10,35; 1Kir 3,5–15; 2Tim 1,13–18) Egyszer egy szegény ember levelet írt a miniszternek, amelyben leírta nyomorúságos sorsát. Ez a küldemény nem fontos – mondta a kibontatlan borítékra a miniszter, és az ügyet elfelejtették. A szegény ember sohasem kapott választ a levelére. Mi is ilyen elfelejtett ügyű valakiknek érezzük magunkat, amikor öszszecsapnak a fejünk fölött a hullámok, és nem érkezik segítség. Mintha olyankor nem érne el Istenig a kiáltásunk. Az ilyen időszakokra szól a nap újszövetségi igéje: Ne veszítsétek el bizalmatokat! Nem könnyű Isten segítségére várni, de megvan a jutalma. Érkezik az Úr, letörli a könnyeket, felveszi ügyünket.

Nézz nyitott szemmel szolgád könyörgésére és népednek, Izraelnek a könyörgésére; hallgasd meg őket, valahányszor hozzád kiáltanak! 1Kir 8,52 (Mk 10,47; 2Móz 17,8–13; 2Tim 2,1–13) Sok mindent feltalált az emberiség. Sok mindent meg tudunk oldani. De ahogy a tudománynak, úgy a mi problémamegoldó képességünknek is vannak határai. Olyankor az ember nem tud mást tenni, mint öszszetenni a két kezét és Istenhez könyörögni. Ez nem gyengeség. Ellenkezőleg: éppen ebben van az erő. Hiszen Isten valóban lát és hall minket, és aki zörget, annak megnyittatik. Igazából nem Istent kellene ilyen kérésekkel bombázni, hanem az embert: „Nézz nyitott szemmel Isten csodáira, és hallgasd meg az Isten szeretetéről szóló örömhírt.” Ez a boldogulás és a boldogság kulcsa.

Jézus Krisztus mondja: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” Mt 7,21 (Zsolt 50,16–17; Lk 11,1–4; 2Tim 2,14–26) Szavak és tettek, külső és belső – mi így válogatnánk az emberek között. De Jézusnak csak a szív a fontos. Most néha úgy érezzük, hogy nincs igazság a földön, mert a gonosz emberek is sikeresek, sőt mintha jobban elfogadnák, szeretnék őket az emberek. Jézusnál azonban létezik igazság. Csak az kapja meg a győzelmi jelet, aki valóban hisz az Isten hozzánk forduló szeretetében. Csak ez az egy igazság, Krisztus igazsága létezik a földön és a mennyben.

Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek. Lk 24,5–6 (Zsolt 119,24; Lk 24,/44–49/50–53; ApCsel 1,3–4/5–7/8–11; Fil 2,6–11) Gyakran éri az a vád a kereszténységet, hogy egy halott embert próbál imádni az élők között. Akik ezt hirdetik, nem hisznek a feltámadásban. De most emlékezzünk vissza saját életünk egy-egy eseményére. Rájöhetünk, hogy ezeknek az embereknek nincs igazuk, sőt pont fordítva vannak a dolgok: mintha mi lennénk sokszor halottak. Hányszor tapasztalhattuk, hogy magabiztosak, igazán elevenek voltunk, aztán hirtelen jött a megsemmisülés: csalódtunk, letörték a szarvunkat, holttá váltunk. Vagy éppen túl gyengének éreztük magunkat, ám valahonnan mégiscsak kaptunk erőt. Élővé lettünk. Az első eset könnyen megy nekünk is, de csak az élő Jézus Krisztus tehet olyan csodát, hogy mikor halottak vagyunk – akár a fáradtság, akár a szomorúság, akár a bűneink miatt –, ő mégis feltámaszt és új életre kelt bennünket. Ne keressük az élő Jézust a holtak között!

Isten megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. 2Kor 1,4 (Ézs 26,16; Jn 18,33–38; 2Tim 3,1–9) Mi még a fájdalmainkban is önzők tudunk lenni. Ha valami nagyon elcsüggeszt, akkor azt gondoljuk, csak a mi bajunk létezik, senki más problémája nem ér fel a miénkkel. Isten megvigasztal bennünket Igéjén vagy egy másik emberen keresztül, de nem azért, hogy a vigasztalással is önző módon bánjunk. Hiszen a mi feladatunk az, hogy amit kaptunk (a vigasztalást), szinte láncreakcióban adjuk tovább. És talán furcsa dolog – bár én inkább isteni bölcsességnek nevezném –, de eközben a nekünk adott vigasztalás is meghatványozódik.

Vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak. Ef 4,25 (2Móz 23,1b; Ef 6,18–20/21–22/23–24; 2Tim 3,10–17) Mi történne, ha a testben a következőképpen működnének a dolgok: a szív megbetegedne, de azt mondaná a többi szervnek: „Én nem is vagyok beteg!”, és minden ugyanúgy folyna tovább, mint azelőtt, ám mivel a szív nem bírná a terhelést, az egész test elpusztulna? A hazugságon alapuló dolgok halálba visznek minket, és emberi közösségeket tehetnek tönkre. Ha viszont képesek vagyunk beismerni a betegségeinket, elismerni a bűneinket akár a környezetünk előtt is, akkor sokkal könnyebben fel lehet dolgozni és orvosolni a problémákat. Hiszen akkor a fej, azaz Jézus irányításával megoldódnak a bajok.

Varga Katalin