Liturgikus sarok

A liturgia lényege 4.

A liturgia lényegéről szóló sorozatunkban három fontos meghatározás került eddig elénk: a liturgia imádkozott dogma, koncentrált ige és találkozás. A negyedik állítás kicsit elvontnak tűnik, nehéz is egyetlen szóval kifejezni. Ha azonban elkezdjük kóstolgatni, ízlelgetni a kifejezést, akkor rájöhetünk: valóban lényegi jellemzőről van szó.

Részesedés, részvétel, részadás – ezek a kifejezések kezdik körülírni, mit is élhetünk át az istentiszteleten. A moziban ülve az embert megérinthetik a látottak, de tudja, hogy a virtuális események csak a filmvásznon játszódnak, és akármennyire is hatnak ránk, mégis nagy a távolság a magunk valósága és a film látszatvalósága között. A színházban már közelebb kerül az a „másik valóság”, de akármennyire is közel jönnek a színészek, sőt olykor-olykor még a díszletek is, mégis megtehetjük, hogy elegáns kívülállóként követjük nyomon az eseményeket. Jaj nekünk azonban, ha az istentiszteleten ilyen kívülállók vagyunk – nem azért, mert büntetés vár ránk, hanem azért, mert lemaradunk az Isten-közelség nagyszerű ajándékáról, mindent adó alkalmáról. (Ez pedig rosszabb minden büntetésnél.)

Ha résztvevők vagyunk az istentiszteleten, akkor részünk lesz mindabban, amit Isten kínál nekünk. Gondoljunk csak bele, mit is akar nekünk adni: információt, táplálékot, a teljességet. Lehetne hosszabb is a felsorolás, de most töltsük meg e hármat igazi tartalommal.

Az információs társadalom világában az egyik legnagyobb érték az információ. Aki hozzájut, élhet, méghozzá minőségi életet. Aki nem jut hozzá, az több mindenben is lemarad. Az istentiszteleten részesülhetünk mindabból az információból, amely nem kevesebbhez: az élethez szükséges. Az élet Alkotója tudja, ismeri az élet használati utasítását. Ő ismeri a használható játékszabályokat, ő tudja az előrevivő utat, de ő ismeri igazán az életre leselkedő veszélyeket is. Tőle lehet megtudni az apró ismereteket és a nagy összefüggéseket, amelyek alapján emberhez méltó módon lehet berendezni, megvalósítani és élni az életet. Az istentisztelet ilyen találkozóhely: részünk lehet az életbevágóan fontos információkban. Isten valóságos jelenléte, kinyilatkoztatásra való hajlandósága, atyai segítőkészsége részesít minket a tudnivalókban. Az ige többféle megszólalási formájában (olvasmány, prédikáció, bűnbocsánat-hirdetés, áldás, énekelt vagy imádkozott bibliai mondatok) azt mondja el, amire valóban szükségünk van. A nagy show-műsorokban sokszor a lényegtelenről fecsegnek, a politikai beszédekben nemegyszer elkendőzik a lényeget, a reklámszövegekben többnyire egyoldalúan informálnak. Az ige tisztán, egyenesen, lényegre törően, segítőkészen informál.

Az igéből – annak mindenféle megnyilvánulásából – megtudhatjuk a helyes utat, a problémakezelés kulcsát, az emberi együttélés szabályait, az igazi emberi gondolkodás alapismereteit, létünk korlátait és az élet igazi távlatait. Megtudhatjuk, hogy miért van anynyi gond és baj, de azt is, hogyan lehet ezeket elviselni és a következőket megelőzni. Felismerhetjük hibáinkat, de rátalálhatunk a hibáink ellenére ránk áradó szeretetre. Az istentiszteleten tehát részesei lehetünk a legfontosabb ismeretnek, az élet tudásának.

A liturgia során az élet táplálékában is részesedünk. Minden istentiszteleten megtörténik a kenyérszaporítás jézusi története. Csakhogy nem a mulandósághoz kötött testünket táplálja a tőle és belőle kapott kenyér, hanem egészségünket, egész létünket. Ahogyan a régiek mondják: az úrvacsorával nem halálra esszük magunkat, hanem az életbe. Az élet eledele és az élet itala nem hiánycikk, nem elérhetetlen árú csodaszer, amelyet csak kevesek érhetnek és fogyaszthatnak el, hanem része lehet benne mindenkinek, aki hittel fogadja. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, nem lát halált soha – mondja Krisztus Urunk.

Az istentiszteleten részesedünk a teljességben, az örökkévalóságban is. Az elhangzó szó az Isten országának evangéliuma, a feltálalt kenyér és bor az örök élet eledele. A vétket letenni és elfeledni engedő bűnbocsánatban, a lábunkat helyes útra igazító prédikációban, a feltétlen isteni szeretet felszabadító erejében, a fájdalmaink közepette vigasztaló szavakban, jelekben és közösségben az örökkévalóságból kapunk kóstolót, azaz részt. A teljesség közelít, ahogyan a költő mondja. A morzsában már ott a kenyér, a cseppben a tenger, a lehúzó föld porában már áll a létra… A liturgia mindig konkrét, adott alkalom – térhez és időponthoz kötve –, de általa belekapcsolódunk a már zajló istentiszteletbe, és részesei lehetünk a Jelenések könyve által oly gyönyörűen leírt örök liturgiának. Ott már nem meghatározott ideig, hanem végleg és örökké dicsérhetjük Istent, élvezhetjük állandó jelenlétét. Jézus óta azonban jól tudjuk, hogy az élet és halál határmezsgyéje nem a biológiai elmúlásnál található. Az örök élet már itt elkezdődhet, s ebből kóstolót, részt ad az istentisztelet. Már a világ zajában hallhatjuk az új életet teremtő Szót, már itt leülhetünk a királyi menyegző asztalához. Mert az istentisztelet részesedés. S akik Istenben részesülnek, mást is szeretetben, jóságban, életben részesíthetnek. Nem fogy ki, van számunkra félretett rész!

Hafenscher Károly (ifj.)