Keresztutak

Az európai evangélikus és református egyházak közössége – a Leuenbergi konkordiához csatlakozott egyházak úgynevezett délkelet-európai munkacsoportja – április 20. és 23. között tartotta éves ülését Németországban, a Kaiserslautern közelében lévő Enkenbachban. A Pfalzi Egyház meghívására az 1529. évi speyeri birodalmi gyűlés 475. évfordulója alkalmából került sor, amikor is a reformációt követő fejedelmek és birodalmi városok tiltakozást nyújtottak be a wormsi birodalmi gyűlés (1521) határozatainak következetes végrehajtása ellen.

Az ülés meghívott előadója Tomka Miklós vallásszociológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora volt, aki az egykori szocialista államok, illetve az új EU-tagországok vallási helyzetéről beszélt. Mint elmondta, a közelmúlt hatása még mindig erős, a nagy többség még mindig nosztalgiát érez az egykori rendszer viszonylagos létbiztonsága iránt. Ez többé-kevésbé érthető, ugyanakkor megdöbbentő, hogy a megkérdezettek fele úgy véli, hogy az elmúlt negyven év alatt nem üldözték az egyházat, vagy nem hallott arról, hogy előfordult-e ilyesmi. Ennyire „sikeres” volt az üldözés… Ezért aztán nem csoda, hogy az egyházak kárpótlásában sokan csak gyanús anyagiasságot látnak – hangsúlyozta a professzor. A kutatások szerint a vallásosság egyébként leginkább a 35 év alatti korosztályokban, az értelmiségiek körében növekszik.

A konferencia résztvevői egy nyilatkozatot fogalmaztak meg az EU bővítésével kapcsolatban. Ebben megállapították, hogy „a bővítéshez – bizonyos aggodalmak ellenére is – Európa erősödő integrációjának sokoldalú reménysége kapcsolódik”. Ebből a közösség egyházai is ki kívánják venni a maguk részét. Az egységesítéssel és a központosítással szemben a „régiók Európáját” kell támogatni, a sokszínűséget kell megőrizni – húzták alá. Végül szót ejtettek a 2006 szeptemberében sorra kerülő budapesti nagygyűlés előkészületeiről is.

A Pfalzi Egyház – amely a többi német tartományi egyháztól eltérően a nevében viseli a „protestantisch” szót – az évforduló tiszteletére egyhetes konferenciasorozatot rendezett Speyerben, amelynek végére (április 23–25.) az ülés résztvevőit is meghívták. Irene Dingel mainzi egyháztörténész professzor a legújabb kutatásai alapján tartott előadást a birodalmi gyűlésről és összefüggéseiről. Bár 1617-ben, illetve 1630-ban megünnepelték a reformáció és az Ágostai hitvallás jubileumát, a protestálás csak a 19. században lett „jubileumra érett”. A „protestáns” elnevezést a 18. század végéig inkább a Német-római Birodalom területén kívül használták – mondta a professzor asszony.

Ami magát az eseményt illeti: az 1521-es wormsi birodalmi gyűlés nem csupán Lutherre, hanem védőire és követőire is birodalmi átkot mondott ki; írásai(ka)t is meg kellett volna semmisíteni. V. Károly császár azonban ennek nem tudott érvényt szerezni, hiszen a franciák elleni háborúhoz és a török elleni fellépéshez – különösen is a mohácsi csata után – szüksége volt a rendek és a fejedelmek támogatására. 1526-ban az első speyeri birodalmi gyűlés megújította egy egyetemes, de legalábbis egy nemzeti zsinat összehívásának követelését. A wormsi rendelet végrehajtását pedig az egyes rendek hatáskörébe utalta azzal, hogy addig mindenki Isten és a császár előtti felelősséggel cselekedjék.

A második gyűlés 1529. március 15-én nyílt meg Ferdinánd főherceg, a császár öccse, cseh és magyar király elnökletével. A „protestáns” udvari prédikátorok nem használhatták a város templomait, ám a szabad ég alatt nagy tömegeket vonzottak.

A „protestáns” fejedelmek nem csupán címerüket tették ki szálláshelyükre, hanem a V. D. M. I AE. (Verbum Domini Manet In Aeternum = Isten Igéje örökre megmarad) rövidítést is. Sőt Állhatatos János és Hesseni Fülöp inasainak kabátujjára is ráhímezték ezt a feliratot. Ferdinánd – bár bátyja nevében, valójában saját elhatározásából – olyan határozati javaslatot terjesztett elő, amely a wormsi ediktum mielőbbi végrehajtását követelte. Április 12-én került sor a négy fejedelem által aláírt első tiltakozó nyilatkozat felolvasására. Április 19-én a többség megszavazta a „felelősségi formula” eltörlését, a mise kötelező eltűrését és a reformáció újításainak betiltását. Ezért április 20-án újabb tiltakozást nyújtottak be hat fejedelemség, illetve hercegség nevében, amelyhez a 44 jelen lévő birodalmi városból 14 csatlakozott. A tiltakozó iratok szövegét április 25-én állították össze és májusban nyomtatták ki. „(…) így protestálunk és ezennel nyilvánosan tanúsítjuk Isten, egyetlen teremtőnk, megtartónk, megváltónk és üdvözítőnk előtt, (…) hogy (…) az Isten, az ő szent Igéje, mindannyiunk lelki üdve és jó lelkiismerete elleni dolgokat (…) megalapozott okokból semmisnek és nem kötelezőnek tartjuk” – írták.

A speyeri „protestatiónak” korábban már volt előzménye: Bölcs Frigyes is nyújtott be hasonlót az 1523-as, majd az 1524-es nürnbergi gyűlésen. Utódja és öccse, Állhatatos János erre emlékeztette fejedelemtársait 1529-ben.

A protestálás persze a szó eredeti értelmében (pro-testor) nyilvános tanúskodást, valami melletti kiállást jelent. Mindenesetre az eseményt az teszi fontossá, hogy egy kisebbség élt azzal a joggal, hogy a saját, az evangéliumhoz kötött lelkiismeretére hivatkozva a hit dolgaiban szembeforduljon a többség akaratával – mégpedig nem teológusként, hanem világi tisztségviselőként.

A szombati pódiumbeszélgetésen – mely a Protestantizmus mint kritika és formálás címet viselte – Elisabeth Parmentier strasbourgi teológiai professzor, az egyházközösség végrehajtó bizottságának elnöke, Ulrich Fischer badeni püspök, Friedrich Schorlemmer wittenbergi lelkész, szász-anhalti tanulmányi igazgató és Hans Joas erfurti/chicagói szociológiaprofesszor vett részt. Mindannyian egyetértettek abban, hogy „Európa lelkéhez” a protestantizmusnak is jelentősen hozzá kell járulnia. Franciaországban a laicizmus többé-kevésbé pótvallás, ezért nincs is valódi párbeszéd az egyház és az állam között. A fogyasztói társadalomban az értékek, illetve az értelmes élet hiányát csak a még nagyobb fogyasztásra való biztatással vélik betölthetőnek. Az egyháztól azonban kimondva-kimondatlanul azt várják, hogy bibliai alapon érveljen társadalmi kérdésekben – például az üzletek vasárnapi nyitva tartásával kapcsolatban.

A vasárnapi záró istentiszteletet az 1893–1904 között a protestálás emlékére épült templomban tartották. A Gedächtniskirche 104 méteres tornyával Németország egyetlen épségben megmaradt nagyméretű neogótikus temploma, előterében Luther és a hat protestáns fejedelem szobrával. Schorlemmer lelkész igehirdetésében többek között azt helyezte a gyülekezet szívére, hogy a protestantizmus azt jelenti: merjünk szabadok lenni! Örüljünk az Istentől kapott szabadságnak, ne féljünk tőle, hanem inkább könyörögjünk azért, hogy valóban jóra használjuk.

A többezres ünneplő gyülekezet válaszul lelkesen énekelte az Udo R. Follert egyházzenei igazgató által erre az alkalomra írt kánont: „Az Úr igéje megmarad örökké.”

A későbbi protestánsok – különösen is a felvilágosodás hatására – az adott kor szemléletének belemagyarázásával remélték, hogy „megmentik”, maradandóvá teszik az Igét. Ám nem az Ige a mi szolgánk, hanem mi vagyunk az Ige szolgái, a protestáló urak Urának inasai.

Dr. Szentpétery Péter