Keresztutak

Odessza, 2004 áprilisa. Az 1794-ben alapított kikötőváros – egykor Kelet Párizsa – nyüzsgő nyomornegyedek rongyaiban jár. Az ottani német német gyülekezet az AIDS-szel kapcsolatos problémákkal foglalkozó egyházi konferenciának ad otthont, amelyen püspökök, szakértők és az ifjúsággal foglalkozó lelkészek vesznek részt. Az áhítatok visszatérő mondata reggel-este: „Urunk, csendben leteszszük eléd mindazt, ami távol tart bennünket tőled s egymástól, mindazt, ami súlyos teherként nehezedik a vállunkra, és örömmel dicsérjük nevedet. Ámen.”

A teher, amelyet ki-ki magával hozott a saját országából, tényleg súlyos: a HIV-fertőzöttek helyzete, kiúttalansága, illetve a mindezzel kapcsolatos európai stratégia. Ennél már csak az öröm, a dicséret – amely átsegít a döbbeneten, a bánaton, a lelkiismeret-furdaláson – a nehezebb.

A teher először akkor könnyebbedik egy kissé, amikor huszonéves AIDS-betegek megköszönik, hogy az egyházak képviselői kíváncsiak rájuk, hogy eljöttek hozzájuk Ukrajnába, és beszéltek arról a reményteli álomról, hogy az egyház a jövőben másként viszonyul hozzájuk. Hiszen eddig leginkább önkéntesként, az egyházból „kinézve” segíthették társaikat, s közben hetenként legalább kétszer azoknak a temetésére jártak, akiknek nem volt pénzük a kezelések folytatására.

Mi pedig – akik messze földről: Hollandiából, Svédországból, Szlovákiából vagy Magyarországról jöttünk – hallgatjuk a málladozó falú szobában, milyen nagy eredményeket értek el úgy, hogy összeadták azt, amijük nincs. Egy négygyermekes, AIDS-es anyát emeltek ki a hajléktalanságból; legkisebb, már HIV-fertőzéssel született gyermekének a kezeléséről közösen gondoskodnak. Az anyuka pedig megköszöni mindezt, és két mondatban elmeséli, mit tesz ő azért, hogy drogfüggő fiatalokat segítsen kikerülni a régi környezetükből, és közelebb vigye őket az élethez. Mindez könnyebb lenne, ha köztük lennének az evangélikus egyház önkéntes segítői, lelkészei.

Egyházunk a 21. században új kihívás előtt áll. A HIV-vírus Isten teremtménye. Pont. Egyszerűen elkerülhető. Pont. Ezért talán hasonlít egy isteni próbatételhez: vajon hogyan reagál rá az egyház? Kész-e segíteni azokon, akiket a társadalom érinthetetlenként kivet magából? A leprát, amely miatt régebbi korokban sokan váltak számkivetetté, a világ legtöbb országában már legyőztük. A samáriaiak, az Ószövetség megvetettjei sem élnek közöttünk. Meglátja-e hát az egyház az AIDS-betegekben korunk számkivetettjeit, akiket még a gyülekezetek is kitaszítanak maguk közül?

A konferencián közösen próbáltuk értelmezni – az Ef 2,4–21; a Róm 14,7–19 és a Jn 4,7–30 szakaszt segítségül hívva –, hogy mit mond nekünk Isten szava az AIDS-szel kapcsolatban.

Az előzőekhez még számos kérdés kapcsolódik. Kínál-e életet az egyház a melegeknek és a drogosoknak? Vagy a bűnnel együtt a bűnöst is kiutasítja? A múlt megmásíthatatlansága miatt elnézi-e, hogy emberek jelene és jövője ellehetetlenüljön? Jó néhány, AIDS-esekkel foglalkozó szakember megfogalmazta már, hogy ha az egyház nem lép oda ezekhez az emberekhez, akkor nem várhatja el, hogy a templom közelébe jöjjenek. Túl sok elutasításban volt eddig részük az egyház részéről.

Végül álljon itt két olyan mozzanat a rendezvényről, amely jól megvilágítja az egyház két pólusát.

Egy kiállítás megnyitóján vagyunk. A kiállítási terem hófehér, szárnyas ajtaja zárva, mellette a folyosón egy-két színes, életnagyságú fotó emberekről, hétköznapi élethelyzetekről. Alattuk nevek, a nevek mellett évszámok: egy vagy kettő. Az első évszám a fertőzés, a második a halál időpontját jelöli. Megrázó képek, tekintetek: anya a gyermekével, család, magányos öregek. Tekintetek. Beszédek. Feltárul az ajtó: a képek között, a terem közepén dúsan rakott asztal áll, rajta a legjobb falatok, italok, csemegék; körülötte népviseletbe öltözött pincérek sürögnek-forognak. És a falakon a képek.

A következő helyszín egy úrvacsorai istentisztelet. Egy néni térdel az úrvacsoránál. Rajta leszakadt talpú, de szépen kifényezett ukrán tornacipő, egyik lábán a harisnya bokáig csúszott, mert leszakadt a gumija; otthonkában van, és szakadt fejkendőben, orrán régi szemüvegkeret – amelyből hiányzik az egyik üveg, és hiányzik az egyik szára is, így cukorspárga rögzíti a néni fején. Szóval egy néni az ünneplőjében, mellette pedig a Lutheránus Világszövetség képviselői térdelnek. Itt mindenki egyenlő. Bár már a megfogantatásunkkor sem voltunk azok, itt mégis mindenki azzá lesz. Így térdeltünk mi is, arccal az örökkévalóság felé.

Rozs-Nagy Szilvia és Lénárt Viktor