Keresztény szemmel

Megnéztem Mel Gibson filmjét, A passiót. Előtte sok mindent olvastam, hallottam róla. Általam nagyra becsült, mértékadó személyek – mint például Iványi Gábor, Spiró György, Andrassew Iván – eléggé lesújtó kritikával illették. Ez bizonyos értelemben befolyásolt, annak ellenére, hogy jó néhány teológiai ellenvetésük nem állja meg a helyét, és az antiszemitizmus vádja mögött látatlanban is műbalhét sejtettem. A film megtekintése után ebbéli gyanúm meggyőződéssé erősödött. Ugyanakkor a prominens egyházi személyek áhítatos lelkendezése is hozzájárult ahhoz, hogy eleve gyanakvással és előítéletekkel viszonyuljak a filmhez.

Az egyházi személyek egymással versengő és néhol szinte komikusan eltúlzott, már-már blaszfémiát súroló tetszésnyilvánítása nem is elsősorban azért zavart, mert nem hittem el, hogy Mel Gibson képes jó filmet készíteni, hanem azért, mert elevenen él még bennem annak emléke, hogy évekkel ezelőtt Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című – számomra azóta is a legelementárisabb Krisztus-élményt jelentő – alkotását milyen visszhangok kísérték. Akkor a vetítés ellen tiltakozó egyházi vezetők némelyike nem is szégyellte bevallani, hogy nem látta ugyan a filmet, de a számára autoritással bíró személy(ek) ítélete elegendő volt ahhoz, hogy ennek alapján határozott véleményt mondjon. Óhatatlanul megfogalmazódott bennem a kérdés: azok, akik akkor bőszen támadtak egy művészfilmet, most hirtelenjében egy másik filmben kinyilatkoztatást látnak? Mel Gibson mint ötödik evangélista? Kell, hogy én erre kíváncsi legyek? Nem szerettem volna azonban az ő hibájukba esni, ezért erőt vettem magamon, és elhatároztam, hogy megnézem a filmet.

Az ellenérzéseimet némiképp ellensúlyozta néhány olyan beszámoló, amely arról szólt, hogy a multiplex mozikban nem volt kukoricacsörgés, kólázás, és a végén mindenki néma csöndben végigülte a stáblistát. Általam nagyra becsült lelkész kollégám is könnybe lábadt szemmel mesélte, milyen hatással volt rá az alkotás, s hogy a rutinos mozilátogató vagányok milyen látható megilletődöttséggel hagyták el a termet. Hasonló élményről számolt be nem igazán vallásos, gimnazista unokahúgom is. Vegyes érzésekkel készültem hát a vetítésre, és azt latolgattam, végül vajon merre billen majd el bennem a mérleg.

A végeredmény nem falrengető: láttam egy újabb filmet Jézus szenvedéséről, amely se nem jobb, se nem roszszabb, mint a többi. Voltak benne elgondolkodtató jelenetek, előfordult az is, hogy meghatódtam. Némelyik figurát egészen jól formálták meg. Amúgy egy csomó ismert és bevett panel is beépült az alkotásba, csakúgy, mint néhány teológiailag vagy történelmileg vitatható mozzanat. (Ez persze teljesen megszokott ebben a műfajban.) A zene néhol Peter Gabriel The Passionjára emlékeztetett, vegyítve persze Zeffirelli filmjének kissé édeskés hangulatával. A brutalitás – amelyre egyébként érzékeny vagyok – nem ragadott magával. Néhány jelenetet kicsit eltúlzottnak éreztem, de nem tartottam hihetetlenül irreálisnak őket. Eddig is tudtam, hogy Jézus rengeteget szenvedett. A film láttán sem érzem, hogy most jobban hinnék benne. Igazából azt sem mondhatom, hogy az eddigi Jézus-filmekben ismeretlenek lettek volna ezek a motívumok. Legalábbis ebből a szempontból A passió nem tűnt sem hitelesebbnek, sem botrányosabbnak, mint az eddig látott művek. Bevallom, az a jelenet viszont engem is megnevettetett, amikor a holló kikapta a bal lator egyik szemét.

Hazafelé menet belebotlottam néhány, bibliaórára járó gyülekezeti tagba. Csoportokba verődve beszélgettek. Volt, aki a filmről, volt, aki másról. Örülök, hogy végre lehetőség nyílik arra, hogy valamiről nyíltan vállalja mindenki a véleményét. Ha pedig akár csak egyetlen emberben is elindított valami pozitív változást ennek a filmnek a megtekintése, akkor már nem készült hiába. Ilyesmiken gondolkodtam, amikor az egyik sarkon egy kis csoportra lettem figyelmes. A moziból jöttek ők is, egyikük gyülekezeti tagunk volt. Egy földön ülő férfit álltak körül aggódva, akinek az arcán poros horzsolás látszott, és orrából ruhájára, tenyerébe folyt a vére. „Már hívtuk a mentőt, tisztelendő úr. De nincs véletlenül egy papír zsebkendője?” Benyúltam a nadrágom zsebébe, és előhúztam az utolsót. Kissé gyűrött volt ugyan, de még nem használtam. Szétnyitottam, és odaadtam a földön ülőnek. Mindig is sajnáltam, hogy Veronika története nincs benne a Bibliában.

Bartha István