Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2004 - 21 - Valós kép egy igényes munkatársról

Evangélikusok

Valós kép egy igényes munkatársról

Harminc éve halt meg Keken András

Keken András nagyszerű ember, igényes lelkész, jó pedagógus, szerető lelkipásztor, művelt, kedves ember volt. Hálásan gondolok rá harminc év múltán is. Először szupplikáló teológusként találkoztam vele 1947-ben, utoljára pedig halálos ágyán láttam, a szanatórium intenzív osztályán. Csupán néhány percre engedtek be hozzá minket Fabiny Tiborral. Már nem beszélt, csak szemével jelezte, hogy megismert bennünket. Elbúcsúztunk, s egy óra múlva, 1974. május 19-én meghalt.

Keken András Deák téri lelkészi szolgálata két szakaszra osztható. Az első szakasz 1941-től 1949-ig tartott. Ezt az időszakot én is csak mások elbeszéléseiből ismerem. Különös, hogy ez az első nyolc esztendő sokak számára a teljes életművet jelentette. Tudjuk, hogy meghurcoltatása után gyülekezetéből, lelkészi szolgálatából eltávolították, és segédmunkásként dolgozott. Itt azonban nem szabad lezárni szolgálata ismertetését.

A második szakaszt, élete utolsó tizennyolc évét viszont közelebbről is ismerem, hiszen ez alatt az időszak alatt munkatársa lehettem. A mai olvasók számára is érdekes lehet, ha ezt a másfél évtizedet mutatatom be – úgy, ahogyan én átéltem.

Az első kép, amely megmaradt bennem, 1956. október 8-a. Rehabilitációja után megjelent lelkészi hivatalunkban, szerényen, természetesen, egyszerű ballonkabátban. Szeretettel köszöntött bennünket, kezet fogott velünk, és néhány perc múlva már a tervekről beszélgettünk. Én 1954. május 1-jétől szolgáltam a Deák téren helyettes lelkészként (nem voltam igazgató lelkész – amint az időnként tévesen itt-ott megjelenik –; helyettes lelkészként helyeztek ide, hiszen Keken András helyét nem akartam betölteni). Beszámoltam neki az 1954–56 között végzett munkánkról, addigi örömeinkről és nehézségeinkről. Már az első beszélgetés után felcsillant a remény: jól fogunk együtt dolgozni. Valóban jó munkatársi viszony alakult ki kettőnk között, a gyülekezet javára kívántunk szolgálni mindketten.

Ez alatt a tizennyolc év alatt kiválóan prédikáló lelkészt ismertem meg benne. A budapesti evangélikus értelmiség – gyülekezetünkön innen és túl – szívesen hallgatta őt. Keken András szorgalmasan dolgozott: nemcsak a hét végén szolgált, hanem hét közben is kitűnő előadásokat, bibliaórákat tartott. Minden alkalomra írásban készült. Szóról szóra lejegyezte mondandóját, amelyet előadás közben szükség esetén kibővített.

Sokat olvasott. Kitűnő memóriája volt: pontosan emlékezett az adatokra, az évszámokra, a nevekre. Tájékozott volt mind az irodalomban, mind a világ dolgaiban. Együtt írtuk tizenhat éven át a háromoldalas, három példányban készülő ökumenikus figyelőket. Kezdettől fogva éreztük, hogy jól kiegészítjük egymást: ő a teológián kívül a történelemben, illetve a természettudományokban és a földrajzban volt otthon, én inkább az ökumené világában, a Lutheránus Világszövetség munkájában és a nyelvekben voltam járatos. (Jellemző, hogy halála után írásainak egy részét kiadták, ám csak az első nyolc évről közöltek anyagot: a második szakaszból az én műveimet is az ő neve alatt adták ki. Ezt nem bántam, mivel örültem, hogy a Kierkegaardról, Keplerről, Áprily Lajosról stb. szóló előadásaim is bekerültek ebbe a gyűjteménybe. Nem tartottam plagizálásnak, hiszen például a középkorban sem írták alá a műveket, mivel a tartalom volt a fontos, nem a név.)

A gyülekezeti szolgálat közvetlen feladataira éppúgy együtt készültünk, mint ahogyan megpróbáltuk együtt követni a teológia jeles képviselőinek a gondolatait. Heti egy alkalommal úgynevezett szemináriumi napot tartottunk: Stauffertől, Tillichtől, Thielickétől stb. fordítottunk, jegyzeteltünk. Mindvégig eredményesen tudtunk szolgálni. Nem a különbségeket hangsúlyoztuk: az evangélium szeretete, Jézus követése volt számunkra a fontos.

A rá emlékezők egy része csak élete első szakaszának eredményeiről, szellemi, lelki gazdagságáról akar beszélni, sőt már-már legendák képződtek a személyével kapcsolatban. Írnak Deák téri száműzetéséről, félreállíttatásáról, Duna-parti csodálatos megmeneküléséről, de hallgatnak a gazdagon gyümölcsöző második életszakasz idejéről. A Deák téren Keken András nem segédmunkás, hanem igazgató lelkész volt. Nem volt boldogtalan amiatt, hogy nem kerülhetett országos vezetői beosztásba, mivel szerette, megbecsülte Deák téri gyülekezetét. Élete végéig kreatív, másokon segítő, alkotó ember maradt.

A temetésén óriási gyülekezet jelenlétében én hirdethettem az evangéliumot a Róm 8 utolsó versei alapján: „Sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” Az igényes vándorról prédikáltam, aki reménységünk szerint megérkezett, és akit semmi sem választhat el Urától, Jézustól és tőlünk sem.

Öt évvel ezelőtt, halála 25. évfordulóján úgy szóltam róla, mint aki tiszta fejű, tiszta szívű és tiszta kezű ember volt. Csupán egy alkalommal alakult ki közöttünk nézeteltérés: az LVSZ minneapolisi világgyűlése előtt, 1957 tavaszán. Keken András nem akart kiutazni a tanácskozásra, mert azon töprengett, hogy mi lesz az Evangélikus Élet szerkesztésével, illetve a Deák téri gyülekezetünkkel, hiszen a hattagú delegációból hárman ott szolgáltunk. Ordass püspökkel bizonygattuk, hogy Keken Andrásnak is ott a helye Minneapolisban, és hogy távollétünkben bátran rábízhatjuk híveinket derék segédlelkész munkatársainkra, Dóka Zoltánra és Horváth Erzsébetre. Keken András végül engedett, és az útról több tudósítást is küldött hetilapunknak.

Kevesen tudják talán, hogy szellemes és humoros ember is volt. Kedves verseket írt a Lutheránia vagy a presbitérium tagjairól. Nagyon szerette hűséges feleségét és a gyermekeket. Nemcsak harmincnál több keresztgyermekét kedvelte, hanem a mi gyermekeinket is, elsősorban Károly fiamat… A kicsinyeket versekkel is megörvendeztette, amelyek gyakran elhangzottak a szeretetvendégségeken. Előfordult, hogy az általam lefordított egyházi énekeket Bandi bácsi versbe formálta. Később egyik-másikból Túrmezei Erzsébet hosszú költeményt írt (ilyen például a Panasz és vigasztalás éneke szenvedés és kereszthordozás idején vagy az Áll az Úristen temploma…).

Ezt a képet, amelyet róla alkottam, sem nagyítani, sem kicsinyíteni nem kell: maradhatunk a valóság talaján. Ember volt, s ez a legnagyobb rang Isten teremtményei között. Nincs szükség legendákra. A valóságos, hiteles jellemábrázolás elegendő. Hálás vagyok az Úristennek az együtt töltött tizennyolc évért, Keken András szeretetéért, megértéséért, barátságáért, munkatársi viszonyunkért, amelyet senki és semmi nem ronthatott meg.

Id. Hafenscher Károly