Napról napra

Ti, akik szeretitek az Urat, gyűlöljétek a gonoszságot! Zsolt 97,10a (1Pt 1,15; Jn 15,26–16,4; Ef 3,14–21; Zsolt 131) Gyűlölni a gonoszságot? Pedig mennyivel könnyebb azt tenni, mondani! De valójában mi is számít igazán gonoszságnak? Elég, ha csak a legegyszerűbbre, a beszédre gondolunk. Hiszen „nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a szájából, az teszi tisztátalanná az embert”. Azt, hogy milyen sokszor könnyebb a rosszat választanunk, nem szükséges hosszan taglalni. Ám adva van egy másik lehetőség is. A zsoltáros feltételezi, hogy számunkra az első helyen Isten áll; a Jóval pedig teljesen összeférhetetlen a gonosz. Hogyan szerethet valaki olyat, aki csupa jóság, szeretet, ha nem gyűlöli a gonoszt?

Hálát adok az Úrnak teljes szívemből, elbeszélem minden csodatettedet. Zsolt 9,2 (Mk 7,37; Ez 11,14–20; 2Tim 4,1–8) Mi számít csodának? Számít-e egyáltalán ma valami annak? Elismerjük-e, hogy vannak olyan különleges esetek, amelyeket nem magunknak köszönhetünk? Elfogadjuk-e Isten tetteit, jeleit? Akkor is, amikor kiderül, hogy nem szükséges a műtét, pedig „normál” esetben elkerülhetetlen lenne? Akkor is, amikor sikerül megoldanunk egy kilátástalannak tűnő feladatot? Kinek tulajdonítod a sikert? Észre tudod-e venni azt a valakit, aki a nehéznek tűnő helyzeteket megoldotta helyetted? Az asszonyok, amikor meglátták a sírnál a csodát, visszarohantak, hogy elmondják a többieknek, mi történt. És mi mit teszünk? Menjünk együtt, szüntelenül hálát adva Krisztusért!

De megkérdezhetné valaki: hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jelennek meg? Esztelen! Amit vetsz, nem kel életre, míg előbb el nem rothad. 1Kor 15,35–36 (Zsolt 49,16; Lk 21,12–19; 2Tim 4,9–22) Ó, hányszor tesszük fel mi is a fenti kérdést! Hisszük a feltámadást, de olyan különösnek tartjuk. Ám mégis ez adhat számunkra erőt és bizonyosságot. Hiszen Jézus Krisztus megmutatta számunkra, hogy ő egészen új irányt szab életünknek. Mert a halálban kezdődik csak el igazán az élet, az örök élet. És mindez egyedül Isten kegyelmének, az ő végtelen szeretetének és irgalmának köszönhető.

Odahívták a vakot ezekkel a szavakkal: „Bízzál! Kelj fel! Hív téged!” Mk 10,49 (1Móz 18,3; Lk 12,8–12; Tit 1,1–16) A hittanos gyerekekkel az egyik órán a tananyag illusztrációjaként azt játszottuk, hogy bekötött szemmel kellett megkeresniük a saját helyüket és elővenniük egy piros ceruzát. Először ugyan könnyűnek találták a feladatot, de a végén megállapították, hogy nem is volt olyan egyszerű. Többen megjegyezték, hogy milyen nehéz lehet azoknak, akik elveszítették a szemük világát. A baj az, hogy bár mi jól látunk, lelkileg mégis vakok vagyunk, hiszen nem vesszük észre a hozzánk közeledő Isten Fiát. Nem vesszük észre azt, aki bűneink bocsánatát kínálja nekünk, és leveszi vállunkról terheinket, hogy felszegezhesse azokat a golgotai keresztre. A Mester téged is hív! Bízzál, kelj fel! Indulj el! Indulj, hogy ő közelebb léphessen hozzád. Mert ha ő belép az életedbe, akkor lehullhat minden lepel a szemed elől, amely addig akadályozott az igazság meglátásában.

Jézus így szólt Simonhoz és Andráshoz: „Jöjjetek utánam, és emberhalászokká teszlek benneteket.” Erre azok a hálókat otthagyva azonnal követték őt. Mt 1,17–18 (Ez 2,2; ApCsel 1,12–26; Tit 2,1–10) Egyszer kaptam a lelkészemtől egy könyvet, amelynek ez volt a címe: Az Emberhalász. Ajándékozóm beleírta a kötetbe: „Emberhalász te is lehetsz!” Akkor azt gondoltam, érdekes, de nem nehéz feladat a halászat. Azóta azonban rájöttem, hogy tévedtem. A gyerekek hosszan szokták mesélni, mennyi minden kell ahhoz, hogy valaki jó horgász lehessen: jó csali, bot, türelem stb. Milyen szerencsénk van – és ezért szüntelenül hálát kell adnunk –, hogy van valaki, aki mindent előre elkészített nekünk ehhez a munkához. Az engedélyt is megadta, amikor azt mondta: „Menjetek el, tegyetek tanítvánnyá minden népet…” Azt, ami még szükséges, összefoglalta az evangéliumban. Ezt kínálja mindenkinek. Isten téged is hív. Hagyj ott mindent, tégy eleget a hívásnak! Nem veszíthetsz semmit, sőt a végén a legnagyobb nyertes leszel!

Szüntelen imádkozzatok. 1Thessz 5,17 (2Kir 19,14; Jn 19,25–27; Tit 2,11–15) Mi az imádság? A választ jól ismerjük: a lélek lélegzetvétele. A baj csak az, hogy mi sokszor e nélkül az éltető levegő nélkül élünk. Márpedig ebből komolyabb baj is származhat! Az imádságban ugyanakkor társra is találhatunk: arra, akihez bármikor fordulhatunk, aki választ ad kérdéseinkre. Fedezzük fel újra az imádság életet adó erejét! A legnagyobb öröm azonban mégis az lehet számunkra, hogy Isten már azelőtt tudja, hogy mire van szükségünk, mielőtt kérnénk tőle. Ha nem tudsz imádkozni, keress egy nyugodt helyet, kulcsold össze a kezedet, és hallgasd az ő hangját.

Kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez. Ef 2,8 (Zsolt 143,2; Zak 4,1–14; Tit 3,1–15) Ajándékot mindenki szeret kapni. Gondoljunk csak arra, hogy a gyerekek milyen lázasan keresik az elrejtett csomagokat a nagyobb ünnepek előtt. Kapni szeretünk, de értékeljük-e azt, amit adtak nekünk? Velünk is biztosan előfordult már, hogy nem tudtunk kellőképpen örülni egy ajándéknak, még akkor sem, ha tudtuk, hogy szívből jött. Meg tudjuk-e becsülni Isten ajándékát – azt, amelyhez neki az életét is fel kellett áldoznia? Azt, amelyet nem azért nyújt számunkra, mert méltók vagyunk rá, hanem azért, mert így szeretné kegyelmét, szeretetét reánk árasztani. Ezt azonban csak akkor tudjuk felfogni, ha hisszük, hogy ő értünk tette. Ha hisszük, hogy őt Isten értünk küldte, ha hisszük, hogy nekünk őáltala lehet ajándékból örök életünk!

Kalincsák Balázs