Kultúrkörök

„…érzékenységünk színpadán a templomtornyok észrevétlenül átvették a hajdani ligetek vagy éppen egy-egy magányos faóriás szerepét, s a mítoszától egyre inkább megfosztott természet helyett a templomtornyokkal mintha egy sokkalta ősibb kozmikus üzenet törne át, jutna el hozzánk. Szemünk úgy pihen meg rajtuk – egy gót katedrális vagy egy falusi templom sziluettjén –, mintha fák zöldjénél mélyebb zöldbe, folyókénál ősibb nyugalomra pillantana.”

Pilinszkyvel együtt úgy érezzük, hogy a földbe gyökeret vert, égre mutató hatalmas tornyok biztos pontként, egyfajta irányzékként vannak – de legalábbis kellene, hogy legyenek – jelen életünkben.

Az elmúlt száz év nem kedvezett templomainknak. Háborúk lángja és forradalmak tüze pusztította az anyagot s az azt valamikor létrehozó közösséget és szellemet. Templomtornyoknál magasabb víztárolók, betonkolosszusok, gyárkémények épültek, majd műsorszóró állomások, amelyek méreteikkel, hatásfokukkal hamar fölébük kerekedtek.

Az alkotó ember évszázadok óta egyrészt döbbenetes naivitásról, másrészt önteltségről tesz tanúságot, amikor azt képzeli, hogy az örökkévalóságnak dolgozik. Úgy gondolja, a vers, a szobor, a concerto vagy a templom sok mindenkié mellett az ő nevét, alkotóerejét hirdeti örökké… Trója évszázadokon át a föld a mélyében pihent. A budai Vár elfeledett kőfaragványait több réteg törmelék és föld alól ásták ki a régészek. Balassi szerelmes versei háromszáz éven át porosodtak egy főúri könyvtár polcán… Nehéz azzal szembesülnünk, hogy nem csak mi, de alkotásaink is elmúlnak. „Kezeink munkáját tedd maradandóvá” – könyörög a zsoltáros.

Nehéz azzal szembesülnünk – akár a valóságban, akár e fájdalmasan szép könyvet, Krähling János és munkatársai művét lapozgatva –, hogy azok a kisebb-nagyobb templomok, amelyeket egy évszázaddal vagy akár századokkal ezelőtt emberi közösségek hoztak létre, lassan az enyészetéi lesznek. Pedig mennyi testi, lelki, anyagi áldozatot hoztak értük eleink! Mennyit reménykedhettek a pajtákban tartott istentiszteletek során! S micsoda boldogság lehetett, amikor végre igazi templomot építhettek a kis paticsfalú imaház után! El tudjuk képzelni, hányan zokogtak fel úgy kétszáz évvel ezelőtt egy vasárnap reggelen, amikor először szólalt meg a vágyva vágyott templom harangja? Biztos vagyok abban, hogy nemcsak a fenyegető tüzet és vizet jelezte, a halottakat siratta, és az élőket hívta, hanem évtizedek reménységét és fájdalmát, emberi erőfeszítését és isteni kegyelmét kongatta világgá.

Megrázó volt számomra, hogy itt tartunk. Hogy a sorozat első két – erdélyi katolikus és református templomokat bemutató – kötete után a mi templomaink kerültek sorra. Annál fájdalmasabb, mert személyesen is kötődöm egyikhez-másikhoz. A sorban benne van gyermekkorom égboltmennyezetű temploma és egy olyan is, amelynek állapotáért presbiterként érzek felelősséget. Vagy egy harmadik, ahová egyszer, tíz-egynéhány évvel ezelőtt Lackner Ali bácsit kísértem el. Az istentiszteleten két idős asszony és néhány galamb vett részt.

Veszendőek templomaink, mert veszendőek vagyunk mi magunk. Mert azt, amit egy ereje teljében levő gyülekezet annak idején megépített, nem tudják megtartani a huszadik század által megtépázott közösségek. Az általánosan tapasztalható elvilágiasodásnál sokkal nagyobb létszámcsökkenést okozott ugyanis a lakosságcserének csúfolt kitelepítés, a téeszesítés, a falusi élet ellehetetlenülése az 1960-as évektől…

Azért is veszendők ezek az épületek, mert többségük nem a legfejlettebb technológiával készült: építésükkor bizony sokszor kellett az egyszerűbb, olcsóbb megoldást választani. Azért is veszendők, mert a döntéshelyzetben lévők még mindig azt hiszik, a templom egy-egy kis közösség személyes ügye; nem látják, hogy ezek az épületek bizony nemzeti kultúránk – igaz, sajátos – szeletét jelentik.

A sorozatot és a kötetet szerkesztő egyetemi tanárokon kívül köszönet illeti azt a több tucat egyetemistát, akik a felmérésekben részt vettek. Alapos, gyönyörű munkát végeztek. A kötetben – előszó és építészeti, egyházművészeti bevezető után – egyházmegyénként sorakoznak az információk közel hetven templomról: az épület rövid története, felmérési rajzai, fotói, a róla szóló irodalom és egy nemzetközi munkacsoport által kidolgozott minősítésrendszer, amely segíthet az épület megtartására törekvőknek. „Ne hagyjátok a templomot” – kérlel Reményik Sándor.

A felsorolt templomok esetében ehhez rengeteg anyagi és lelki erőre van, lenne szükség. Sajnos lesznek templomok, amelyeknek végül a pusztulás vagy a bontás lesz a sorsuk. (Így a pontos dokumentáció is egyfajta – szomorú – értékmegőrzés.) De bízhatunk benne, hogy olyanok is láthatók e kötetben, amelyeket egy-egy mégis megerősödő közösség újra tud teremteni – őseik emlékére és az Úristen dicsőségére.

Tudjuk, „nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük” (Zsid 13,14), de gyermekeinknek, unokáinknak remélhetőleg sokat jelentenek majd az eleink által épített és miáltalunk megtartott, mulandó, veszendő „városok”.

Minden templom a mindenség megtestesülése. Ez a könyv felkiáltójel, könyörgés és mementó: ne törjük össze, ami egész, ne romboljunk, ha építhetünk, ne hagyjuk veszni a veszhetőt, a veszendőt.

(A kötet szerzője: Krähling János. Munkatársak: Halmos Balázs, Harmati Béla László, Krähling Dániel, Marótzy Katalin. Sorozatszerkesztő: Istvánfi Gyula. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004.)

Zászkaliczky Zsuzsanna