A vasárnap igéje

Pünkösd 2. napja

Talán jobb lenne hallgatni. Ez az első gondolatom, valahányszor olyan jézusi követelménnyel szembesülök, amelynek már-már képtelenség megfelelni. Jobb lenne hallgatni, hiszen ilyenkor minden magyarázat, kifejtés, hozzáfűzés óhatatlanul megkísérli enyhíteni az egyébként egyértelmű jézusi igény súlyát, komolyságát. Hamar kitalálom, miként mentesülhetek Jézus szavainak érvénye alól, miért nem kell őket annyira komolyan vennem.

Ha már szólni kell, kezdjük egy vallomással: nem tudok megfelelni Jézus igényének. Nem vagyok képes teljesen feláldozni azt a viszonylagos anyagi biztonságot, amellyel körülvettem magamat és az enyéimet. Morzsákat, falatokat szívesen juttatok másoknak – még Jézus parancsa sem kell hozzá, hiszen önkéntelenül meg-megesik a szívem az elém kerülő rászorulókon. Az egészet azonban képtelen vagyok odaadni. Talán mindig is képtelenségnek hatott, de ma, az egyre ridegebb, szenvtelenebb, a másik szükségére egyre érzéketlenebb világban e kis biztonság híján vajon meddig juthatok?

De miért is lenne szükség erre? Hiszen így éppen az egyik jézusi prioritás, a mindenkori nélkülözők ügye kerülne kritikus helyzetbe. Ha az, aki teheti, nem gyűjt, nem fejleszt, nem fektet be, hamarosan maga is nélkülözővé válik, s nem lesz, akinek a feleslegéből az egyre szaporodó üres kezekbe és zsebekbe is jusson. Nem kell közgazdasági végzettség ahhoz, hogy belássuk: Jézus igénye, ha általánosan érvényre jut, zsákutcába vezet. Jézus szavaival szembesülve nem egyszer kerülünk ebbe a kiélezett helyzetbe: vagy hátat fordítunk neki, vagy tudomásul kell vennünk, hogy Jézus léte, műve, szava ítélet nem csupán konkrét, nyilvánvaló bűneink, de emberi struktúráink, személyes és társadalmi létünk alapvető motivációi felett is. Gyakran azért érezzük úgy, hogy a követelmény nemcsak nehéz, de egyenesen lehetetlen, mert Jézus egy radikálisan új, minden lelki-szellemi porcikánkat megmozgató szemléletet kínál.

Mindez nem előzmény nélküli a bibliai tradícióban. A pusztában vándorló Izrael kényszerül így élni. Az élelem nap mint nap Isten ajándéka. Eltenni, felhalmozni nem lehet: a manna másnapra használhatatlanná, sőt ártalmassá válik. Az élet, a továbbélés napi kérdés, naponta megélt, megküzdött reménység. Nincs biztonság, de van, lehet bizalom. Így – mindennap a nulláról indulva – csak akkor lehet élni, ha minden erőnkkel Istenbe kapaszkodunk. Jézus szavai nyomán ez az egyetlen élethelyzet, amelyben kiderül, valóban Istenre épül-e az életünk. Persze a biztosítékokkal körbebástyázott életben is lehet helye Istennek. Csakhogy éppen ez a bökkenő. Isten a helyére kerül, helyet találunk neki, többé tehát már nem minden mindenekben. „Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” – kérdezi a gazdag ifjú, s a kérdés már elővételezi Jézus kemény válaszát. Ha az ifjú gyógyulásra vágyik, vagy a bűnbocsánat lehetősége felől tudakozódik, bizonyára sokkal szelídebb, sokkal könyörületesebb feleletet kap. Az ő kérdésére azonban nincs másik, nincs könnyített válasz. Jézus akkor csapná be – az egyébként első látásra megkedvelt – fiút, ha maradása érdekében könnyebb feltételeket ajánlana.

Máról holnapra élni a biztonságot kereső emberi szemlélet réme. Hajléktalanok, koldusok, életüket a létminimumon tengető családok jutnak eszünkbe. Az éhség fenyegető rémével, mások kényének-kedvének kiszolgáltatva tengetni napjainkat – szerintünk maga a pokol. Így azután ritkán adatik meg az a kegyelem, hogy megértsük, megéljük a Krisztus-hit titkát, amelyet Luther a halálos ágyán utolsó tanításaként jegyez fel egy cédulára: „Bizony koldusok vagyunk.” Ha mégis megadatik, hogy ezt el tudjuk fogadni, az bizonyosan Isten Lelke munkájának köszönhető. Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, aki egykor Szentlelkedet adtad az apostoloknak: kérünk, hallgasd meg néped könyörgését. Add, hogy akikben hitet ébresztettél, békességedben is részesüljenek az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik örökkön-örökké. Ámen.

Ifj. Cserháti Sándor