Élő víz
Amikor félek
A félelem nehéz dolog. Árnyékként lopakodva tör ránk, és lassan, szinte észrevétlenül öleli át a szívünket, hogy aztán szorítsa, szorítsa egyre erősebben, míg csak el nem erőtlenedünk bele. Akkor ránk ül, és diadalmasan lovagol a lelkünkön.
Nem tudom, honnan ered a dolog, ám néha a mi lányaink is félnek. Pedig ők még nem látják át a politika riasztó csavarintásait, rövidke életük során alig láttak rosszat, igazán borzalmas, valóságos félnivalót. De mégis. Már a mese után lehet sejteni, hogy baj van, mert görcsösen szorítják a kezünket imádság közben, és könyörögve emelik ránk virágszemeiket: Anya, apa, itt alszik valamelyikőtök? Arcukon bizonytalanság ül, maguk sem tudnák megmondani, miért, de nem akarnak egyedül maradni a szobájukban. Jelzőfény ide vagy oda, olyan rémisztő az az esti félhomály, amikor elmosódnak a tárgyak körvonalai, és mindent ismeretlen, lebegő árnyék borít. A csönd ellenséges neszekkel van tele, és minden olyan valószerűtlen, testetlen és félelmetes. Ilyenkor először megszeretgetjük őket, aztán megígérjük, hogy be fogunk még nézni a szobájukba, és ez általában meg is nyugtatja őket.
Ám néha az éj közepén mégis felretten valamelyik gyermek, kitör a pánik, és a megriadt csöppség vacogva menekül át egy ölelő kar oltalmát keresve a mi ágyunkba. Hárman viszont nem férünk el, tehát valamelyikünk mégis átcihelődik a gyerekszobába, hogy biztonságot adjon a félelem sötét árnyai ellen. Én könnyebben alszom el újra, hát igyekszem megkímélni a páromat a költözködéstől. Átsurranunk gyorsan, és komfortosítom a szobát. Csak sötétben tudok elaludni, úgyhogy első dolgom kikapcsolni az éjszakai jelzőfényt, aztán betakargatom a kicsiket, és már bújok is a jó meleg takaró alá, megkeresni az elszakadt álomfonal végét. A sötétségben finom, puha csönd vesz körül bennünket, a lányok egyenletes szuszogása elégedett örömmel tölt el. Hamar elalszom én is a nyugalmukat megtalált kicsik között. Néha hallok még az éj folyamán a gyerekágyak felől valami bizonytalan neszt, apró kis mocorgást, de hamar elmúlik, nem kell még szólnom sem hozzá, hogy újra béke honoljon a szobában.
Nem is értettem, hogy a lurkók miért csendesednek el pusztán attól, hogy ott vagyok mellettük. Aztán Kamilla elmagyarázta: „Amikor világos van, akkor gyorsan átfutok hozzátok, ha félek; de amikor ki van kapcsolva a lámpa, akkor nem kell elmennem sehova, mert tudom, hogy itt vagy egészen közel, még ha nem is látlak.”
Meghatottan hallgattam a szavait. Jó, hogy Isten nekünk is ad jelzőfényt a homályban, hogy hozzá mehessünk, és letegyük nála szívünk terheit. És ha teljes a sötétség, annyira, hogy már indulni sincs erőnk, akkor tudhatjuk: nem vagyunk egyedül, mellettünk áll szerető Atyánk. Ott van egészen közel.
Füller Tímea