Keresztény szemmel

Luther Márton legnagyobb nyilvános politikai kihallgatásán, a wormsi birodalmi gyűlésen ezt a feltételt szabta evangéliumi tanításának további megtárgyalásához: győzzetek meg a Szentírás szavaival és észérvekkel! Ritkán szoktuk felidézni ezt a meglepő fordulatot, pedig nemcsak 1521-ben, hanem ma is keserű következményei lehetnek annak, ha nem vesszük elég komolyan ezt a reformátori javaslatot.

Közéletünkben, különösen is a politikai életben gyakran gyerekes szempontok szerint születnek a döntések – egy-egy jótékonyan mosolygó plakát, hangzatos és csillagászati összegű ígéret többet nyomhat a latban, mint az élettapasztalat és a megfontolás. A felelős demokrácia azonban éppen azt jelentené, hogy a döntésemet nem a népszerűségi listák nyomasztó árnyékában, sőt nem is csupán a pillanatnyi rokonszenv kísértésének engedve hozom meg. Annál is inkább, mert megalapozott vagy méltatlan bizalmunk és döntéseink következményei szinte azonnal megmutatkoznak – a másik ember életében is.

Mi lehet akkor egy alaposabb mérlegelés alapja? – tesszük fel tanácstalanul a kérdést a sok ránk szabadított tanácsadó hallatán. Vonzó az az egyszerű döntés, hogy engedünk a – mindig, mindenki ellen kapható – mocskolódók kicsiny, de hangos táborának, s hagyjuk, hogy az érzelmeink sodorjanak bennünket. A lutheri tanács – a Szentírás és az észérvek figyelembevétele – azonban, úgy tűnik, igen nehezen illeszthető be egy ilyen döntésbe.

A mai közélet láttán először talán mindannyiunknak a „Ne lopj!” parancsolat jutna az eszébe. Azonban bármilyen fontos is ez az erkölcsi szempont, mégsem az egyetlen. Hányszor szegezhetnénk ezzel szembe azt, hogy „Ne tégy felebarátod (embertársad) ellen hamis tanúbizonyságot!”, amikor kiderül, hogy valakit hazugul vádoltak meg lopással! Sőt a Szentírásban nem csak a Tízparancsolat ad útmutatást a közéleti döntésekhez.

A világi felsőbbség ügyében Isten igen körültekintően mérlegel. Mindenekelőtt azt veszi figyelembe, hogy hűségesen betölti-e a feladatát a rábízottak kormányzásában: fenntartja-e a rendet, megőrzi-e a teremtett világot, gondoskodik-e az elesettekről és a gyengékről, a békét szolgálja-e vagy a gyűlöletet, és így tovább. A felsőbbségnek tehát saját hivatása van Isten szemében, és e felsőbbség megválasztásának a felelősségét – közös döntéshozatal esetén – mindannyian viseljük. Ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy Istennek is van egy „politikai népszerűségi listája”! Hiszen nincs tökéletes emberekből álló tökéletes kormányzat, amelynek Isten mindenki mással szemben a pártjára állna. Mert Isten nagyobb ezeknél. Sőt az sem biztosíték semmire, ha egy közéleti ember keresztény – ha hivatása szerint nem alkalmas a politikai pályára. Bátran mondhatjuk tehát, hogy a Szentírásból (mint bármely más munkából) a közéleti szereplőkkel kapcsolatban nem csupán a minél nagyobb erkölcsi tisztaság, hanem a szakszerűség követelménye is kiolvasható.

Szentírás és észérvek? Vajon a Szentírás önmagában nem elegendő?! Kínosan figyelmeztet minket ez az összekapcsolás egy gyakori mulasztásunkra: felületesen kötjük össze Isten igéjét a mindennapi dolgainkkal! Pedig felelős döntéseknél nem elég „a szívünkre hallgatni”, helye van a józan mérlegelésnek is – hiszen éppen ezek a józan és lelkiismeretes érvek és ellenérvek tárhatják fel nekünk a felszínesnél mélyebben és tisztábban azt a valóságot, amelyben élünk.

Szentírás és észérvek együtt – és nem Szentírás vagy észérvek egymás nélkül! Csak ez vezethet el ahhoz az emelkedett, evangéliumi és bátor lelkiismerettel vállalt reformátori végszóhoz: Isten engem úgy segítsen!

Korányi András