A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe

Az utolsó vacsorán a tanítványok mindnyájan hallották: Jézus egy az Atyával. De mintha hiába hallották volna! Nem sokkal később, amikor a Gecsemáné kertjében látták a templomőröket, amint kezeiket a Mesterre vetik, egyikük sem hitte már az elhangzottakat. Mert hallották, de nem hallották meg Jézus szavát. Mint ahogyan nem hitték a kereszt alatt állva, és nem hitték akkor sem, amikor az Úr testét a sziklasírba rejtették. Húsvétkor, a feltámadt Krisztust látva, hallva, érintve felizzott szívükben a bizonyosság, de újra meg újra felmerültek kétségeik is. Máté a legőszintébb, mert megvallja, hogy amikor Jézus mennybemenetele előtt utoljára jelent meg a tizenegynek, azok „meglátva őt, leborultak előtte, noha kétségek fogták el őket” (Mt 28,17). Csak pünkösdkor, a Szentlélek kiáradása nyomán hallották meg, hogy az a Jézus, akivel együtt költötték el a húsvéti bárányt, és aki vacsora után elindult a megcsúfoltatás, a kínszenvedés és a kereszthalál mélysége felé, kezdettől fogva egy volt az Atyával, és az Atya mindvégig közösségben volt vele. Pünkösdkor értették meg, hogy az Írás is erről szól. Pünkösdi igehirdetésében – a Lélek indítására – Péternek rögtön eszébe jut, hogy már a zsoltáros megjövendölte: Isten nem engedi, hogy az ő szentje rothadást lásson.

A régi egyházatyák könyvtárakat töltöttek meg a Szentháromság titkát kutató írásaikkal, amelyekben a hogyan és miként kérdését próbálták megfejteni. Mégsem szégyellem: nem tudom, Jézus miként volt egy az Istennel a világ teremtése előtt. Nem tudom, miként volt egy az Atyával, amikor Mária emberként szülte meg. A Szentlélektől való fogantatásának titkát sem tudom megfejteni. Nem tudom, hogyan nyilvánult meg Isten hatalma Jézus csodáiban, és nem tudom, hogyan vett részt, miként volt jelen Isten a megfeszített Krisztus szenvedéseiben, halálában és a poklokra való alászállásában. Nem ismerem föltámadásának „technikáját”, és azt sem tudom, mi módon ül Krisztus az Atya jobbján, és hogyan van jelen mindenütt, bár a földi tekintetek elől elérhetetlen fény takarja. Mindezt nem tudom, de igyekszem nemcsak hallani, hanem meghallani is a halálba induló Jézus szavait: „Én és az Atya egy vagyunk!” Ezért hiszem és vallom, hogy ha közösségben élek a kereszt Krisztusával, akkor közösségben vagyok Istennel, mert a kereszt Krisztusa nem más, mint a Deus crucifixus, a megfeszített Isten! Ezért igyekszem nemcsak hallani, de meghallani is Pál apostol tanácsát: Isten erejét ebben a világban a megfeszített Krisztus erőtlenségében tapasztalhatom meg; Isten bölcsességét pedig az ő keresztjének bolondságában… Igyekszem mindezt nemcsak hallani, de meghallani is, amikor értelmem úgy ítél, hogy Isten ügye azoknak van kiszolgáltatva a világban, az egyházban, de sokszor még a gyülekezetben is, akik szolgálat ürügyén uralkodásra törnek, a maguk dicsőségét keresik, hatalmi harcokba bocsátkoznak, viszályt szítanak, bajt kevernek, rágalmaznak, kioktatnak, vádaskodnak és ítélkeznek. Mindezt látva igyekszem meghallani: botránkozás helyett a megfeszített Krisztus erőtlenségére kell hagyatkoznom, hogy a vele való közösségben tapasztaljam meg Isten csodálatos erejét, amely ezen a földön mindig erőtlenség által ér célhoz.

És szeretném a Deus crucifixusra, a megfeszített Krisztussal mindenkor egy Istenre irányítani azon testvéreim figyelmét, akik úgy érzik, hogy hiába igyekeznek Isten útján járni, mert Isten egyre távolabb kerül tőlük; akik úgy vélik, hogy életükben a gondok és bajok nem rendeződnek, hanem sokasodnak, és egyre elviselhetetlenebbek lesznek. Az ilyen kísértést szenvedőknek szeretném ajánlani, hogy ne csupán hallják, de igyekezzenek meghallani is Krisztus keresztjének kinyilatkoztatását: nem földi sorsunkban kell keresnünk annak bizonyítékát, hogy Isten gyermekei vagyunk. Hiszen a megfeszített Krisztus egészen biztos, hogy Isten Fia, sőt egy az Istennel, földi sorsa mégis arra utal, hogy Isten elhagyta és végleg elvetette őt. Ráadásul még az Írás is ezt látszik megerősíteni: „Átkozott, aki fán függ!” (Gal 3,13) De a megfeszített Krisztus – bár valóban viseli az Ádámtól örökölt átkot – nem átkozott, hiszen egy az Istennel! És akik benne hisznek, őt követik, azok sem lehetnek átkozottak, mert Isten gyermekei, még ha itt a földön ki is kell venniük a részüket Ádám átkos örökségéből. A Szentlélek nélkül Isten gyermekeinek állapota bizony kétségbeejtő! A Szentlélek viszont bizonyosságot ad az Isten Fiával, a megfeszített Krisztussal való közösségünkről. Ő maga a Deus crucifixus, az értünk megfeszített Isten.

Imádkozzunk!

Istenünk, mennyei Atyánk, köszönjük, hogy elküldted hozzánk szent Fiadat! Úr Jézus Krisztus, köszönjük, hogy megnyitottad előttünk az Atyához vezető utat! Szentlélek Isten, köszönjük, hogy minden nyomorúságban, megpróbáltatásban és elesettségben arról tanúskodsz, hogy Isten gyermekei vagyunk, és közbenjársz értünk kimondhatatlan fohászkodással. Szentháromság egy Isten! Egyedül téged illet a dicsőség most és örökkön-örökké. Ámen.

Véghelyi Antal