Keresztény szemmel

A minap videón megnéztük gyermekeinkkel a Hair című filmet. Túlzások nélkül mondhatom, hogy a népszerű musical moziváltozata nemzedékem egyik legjelentősebb kultuszfilmje. Csak egy példa arra, hogy milyen hatással volt a negyedszázaddal ezelőtt Magyarországon is bemutatott alkotás az akkori fiatalokra: egyik osztálytársam – ha jól emlékszem – huszonhétszer nézte meg egymás után. Ez még nem is lett volna baj, de mivel a tanítási idő alatti vetítésekre is eljárt, elég tetemes mennyiségű igazolatlan órát gyűjtött össze két hét alatt. Amikor már több tanárnak is feltűnt a sorozatos távolléte, behívatták a szüleit, és kis híján eltanácsolták a gimnáziumból. De milyen jól tették, hogy mégsem csapták ki! Azóta felelős pozícióban dolgozó, komoly családapa lett.

Most, hogy újra megnéztem a filmet, már tudatosan, a felnőtt keresztény ember szemével figyeltem a szereplőket, a történetet, a mondanivalót. Újra megállapíthattam, hogy a zenéje felejthetetlenül jó. A táncjelenetek bravúrosak. A karakterek jól megformáltak, és a színészek kitűnően játszanak. Bár az érzelmeket szinte folyamatosan korbácsoló történetet látván elhamarkodottan úgy is vélekedhetnénk, hogy nem több ez, mint egy romantikus szappanopera énekes-táncos, egyrészes változata. A torokszorító csúcspontokhoz azonban olyan bájos öniróniával és könnyed humorral megkomponált közjátékok illeszkednek, hogy mindez feledteti a hatásvadászat vádját. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy a karakterek nem holmi álomvilágban megalkotott mesehősök, hanem egytől egyig hús-vér emberek: tisztes amerikai családapák, -anyák, tábornokok, őrmesterek, a felső tízezerhez tartozó öregurak, hölgyek és elkényeztetett gyerekeik, becsületes, naiv, törvénytisztelő hazafiak és a társadalom képmutatása ellen lázadó, a meglévő és alkalmatlannak bizonyult törvények helyett valami új erkölcs és tisztaság alapjait kereső fiatalok.

Egy keresztény embernek mindjárt szemet szúr, hogy az első dal a „Vízöntő” korszakát magasztalja. Ismeretes is olyan kritika, miszerint ez a mű tulajdonképpen a „New Age” ideológiájára épül, azt propagálja. És valóban: a „mindent szabad”, a „minden mindegy” égisze alatt törvényerőre emelkedik a drogfogyasztás, a szexuális szabadosság, a vallások igazságainak viszonylagossága. De valóban ezen elvek mellett érvel a Hair története? Ha jobban figyelünk, akkor azt is megláthatjuk, hogy a kábítószerek használatát bizony önpusztító illúziókeltésnek látják még azok is, akik élnek vele. A fekete hippi fiú magasztos világmegváltó eszméit csúfosan cáfolja az általa elhagyott, kisfiával érkező fiatalasszony kétségbeesett vádbeszéde, amely mellesleg a musical egyik leggyönyörűbb dalában ölt művészi formát. A parkban lelkesen mantrázó krisnások éneke pedig Claude Bukowsky narkós álmában valami egészen furcsa és zavaros, ijesztő látomássá alakul. George Berger asztal tetején bemutatott nevezetes tánca és extravaganciája sem igen tart igényt arra, hogy példává nemesedjen – még ha csendben meg is állapíthatjuk róla, hogy azért nem sokkal nagyobb erkölcstelenség, mint hangzatos hazafias jelszavakkal takarózva egy idegen ország népét napalmmal, bombákkal és rakétákkal pusztítani.

Nincs itt semmi állítás. Csak a hiány, amely ugyanúgy ott kiált a behívóját elégető városi hippi elkeseredett lázadásában, mint a parancsnak engedelmeskedő, jámbor farmerfiú törvénytiszteletében, de még a milliomos lányának unatkozó jólfésültségében is. Ami van, az nem jó. De hogy mit tegyünk, azt nem tudjuk.

Minden, amiről a Hair szól, az a hiány. Vagy mégsem? Talán mégis csak van valami, amivel kapcsolatban valóban keményen állást foglal a történet. Ez pedig nem más, mint az a vaskos és komoly, a társadalom egészére veszedelmet jelentő, minden fennálló rend alapjait fellazító, botrányos és elképesztő ideológia, miszerint mindenki úgy növessze meg a haját, ahogyan neki tetszik… Bármilyen humoros is ez, valamit mégis elárul a fennálló társadalmi rend komolyságáról – komolyan vehető voltáról – az, ha a frizuraviselet erkölcsi vízválasztóvá lesz.

Mondjuk ki: mocsok, korrupt, hazug, ostoba és erőszakos világ ez. Olyan, amelyben végül épp az válik áldozattá, akinek szándéka szerint semmi köze nem volt az egészhez, aki szíve szerint ki akart szállni ebből a képtelen játszmából, akinek minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy levágják a haját, hogy egyenruhába bújjon, hogy egy nagy csapatszállító repülőgépre masírozzon azért, hogy egy távoli országban egy ostoba és értelmetlen ügyért otthagyja a fogát. Csakhogy már megint ágál bennem a keresztény énem. Mert jó, elfogadom, hogy a filmet nem csak New Age-propagandaként lehet nézni. Jó, elfogadom, hogy nem reklámozza a kábítószerezést. Jó, elfogadom, hogy nem az erkölcsi szabadosságot akarja törvényerőre emelni. Elfogadom, hogy inkább a hiányra, a megoldatlanságra, a válasznélküliségre mutat rá. Ez a végső mozzanat nem azt sugallja mégis, hogy ez az asztalon táncoló, ám a barátjáért véletlenül saját életét feláldozó hippi egyfajta új megváltóként, kvázi Jézus Krisztusként jelenik meg?

Végül erre is nemet kell, hogy mondjak. Amikor ugyanis a film zárójelenetében a kis társaság a temetőbe megy, ott bizony semmiféle kő nincs elhengerítve. A szépen nyírt zöld gyepen katonásan sorakozó fehér keresztek egyikén pedig ott áll a név: George Berger. Nem megváltó ő, csak egy áldozat a sok ezer közül.

Aztán megszólal a finálé: Let the sunshine in. Akár tudják azok, akik éneklik, akár nem, itt minden Jézusért – az ő szabadításért – kiált. És annak ellenére, hogy zavaros fejű hippik kezdik el, ebbe az énekbe keresztényként már valóban minden aggodalom nélkül, teljes szívvel bekapcsolódhatok.

Bartha István