Kultúrkörök

KITELEPÍTETTÉK, ELKÖLTÖZTEK, ELFORDULTAK…

Rogate, azaz az imádság vasárnapján a budaörsi gyülekezet új templomában konfirmáció volt. Isten kétéves „fej- és szívtágítója” után tizenöt fiatal állt a zsúfolásig megtelt templom oltára előtt. A felemelő és tartalmas istentiszteletet követően a tizenötök egyikének édesapja, a templom tervezője, Krähling János egy könyvet ajándékozott a lelkésznek és a felügyelőnek: az Evangélikus templomok a mai Magyarországon című kötetet, amely a Veszendő templomaink sorozatban jelent meg. A szokásos hétfő reggeli „csendes óránkon” tudtam meg, hogy lelkészem a vasárnap estét és fél éjszakáját ugyanazzal töltötte, mint én: Krähling János könyvét olvasta. Első gondolataink is teljesen megegyeztek: nagyon szép és nagyon szívbemarkoló, szomorú könyvet kaptunk.

A szerző a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészettörténeti és Műemléki Tanszékének docense. Munkatársaival és a tanszék munkájába bekapcsolódó egyetemi hallgatókkal az elmúlt évtizedben hatvanhat veszélyeztetett, rommá vált vagy időközben lebontott evangélikus templomot mért fel és elemzett tudós szemmel és alapossággal. Az olvasó szakkönyvet, építészettörténeti munkát és művészi kiadványt vehet egyszerre a kezébe úgy, hogy közben az olvasmányos szöveg, a szép és áttekinthető rajzok, a színes fényképek és a szívszorító statisztikákat tartalmazó táblázatok a múltba, a jelenbe és a jövőbe vezetik gondolatait.

Miért vált az elmúlt ötven-hatvan évben veszélyeztetetté vagy rommá hatvanhat evangélikus templom Magyarországon? Az okok a cikk címében szereplő három tényben foglalhatók össze – amint megtudhatjuk Krähling Dániel esperesnek a (szintén a kötetben olvasható) Gyülekezeteink fogyásának okairól című tanulmányából.

A német nemzetiségűek háború utáni kitelepítése a könyvben található gyülekezetek többségét élet- és templomfenntartásra képtelenné tette. Volt olyan egyházközség, melynek 1941-ben 1214 tagja volt, nyolc évvel később pedig csupán 81. A számok és a fényképek mögött egyéni, családi, gyülekezeti és nemzetiségi tragédiák álltak, amelyek mind a mai napig éreztetik hatásukat. Mindezek ellenére a kérdés nem kerülhető meg: a kitelepítettek és leszármazottaik új hazájukban, Németországban vagy máshol megőrizték-e hitüket, hűek maradtak-e egyházukhoz? A közelmúlt híradásai szerint a kényszerűen hazát cseréltek első generációja még így tett, ám a nyugati szabadság nyomában hömpölygő elvilágiasodás az utódokat messze sodorta Istentől és az egyháztól. Pedig a többségüknek nem kellett egy ateista, „átkos” rendszerben élnie negyven éven keresztül… A legújabb nyugat-európai egyházi statisztikák megdöbbentőek. Az ottani gyülekezetfogyást erősítik a ma már nem kevés helyen előforduló, a Biblia tanításától idegen teológiai irányzatok és a sokakat megbotránkoztató egyházkormányzati intézkedések is.

A közelmúltban egy Rajna-völgyi faluban jártam, melyet nem csak átutazóként ismertem meg. Lakói között nincs szegény, és nincs multimilliomos: mindenki hasonló szinten jómódú. Evangélikus templomukra sokat áldoznak, az épület a község egyik „szépsége”. Lelkészük komoly hívő hölgy, aki mindent elkövet azért, hogy a gyülekezet élő legyen. Ennek ellenére az ezerkétszáz fős egyházközségből nyolcan-tízen járnak istentiszteletre. „Mindenünk megvan” – gondolják, mondják. Csak éppen a nők fele depressziós, a gyerekek jó része idegileg gyenge, nem terhelhető, nem kevés férfit pedig szorongások gyötörnek…

A mezőgazdaság erőszakos átalakítása, a falusi zárt közösségek felbomlása, az iparosodás és a városiasodás nagyon sok evangélikus testvérünket arra kényszerítette, hogy az országon belül lakóhelyet változtasson. Ők elköltöztek elődeik falujából, kiváltak gyülekezetükből. Maradt a templom és a fogyó maradék. Világjelenség – mondjuk, és valóban így van. A falusi gyülekezetek zsugorodnak, helyenként eltűnnek. A templom pedig felkiáltójelként áll a dombon – mint oly sok más Isten háza Krähling János könyvében. A torony messzire kiállt: „Itt egykor hitvalló evangélikus keresztények éltek”; és int a távozó után: „Ha már elmész, az új otthont adó településen, belsődben is megújulva őrizd őseid hitét, és légy aktív tagja a hozzád legközelebbi evangélikus gyülekezetnek!”

Egyszer levelet kaptam az egyik lelkésztől, mely arról tájékoztatott, hogy egy volt gyülekezeti tagjuk településünkre, vagyis egyházközségünk körzetébe költözött. Megkaptuk testvérünk nevét és új címét. Ötször kerestük fel, sokszor küldtünk hívogató levelet, értesítést. Több mint két éve hiába várjuk. Sokan – mint egy megunt ócska bútort – régi otthonukban hagyják lelki elkötelezettségüket is… Ezek után persze feltehető a kérdés: volt-e egyáltalán elkötelezettségük? Mert nem örök életet jelentő alap a hagyomány, az apák hite, a korábbi helyen oly szimpatikus lelkész személye…

A könyvben olvasom: „A népszámlálási adatok szerint a teljes lakosságon belül a magukat evangélikusnak vallók részaránya 1920-ban 6,2%, 1949-ben [azaz a kitelepítések után – G. P.] 5,9%, 2001-ben 3,0%.” Itt álljunk meg egy kicsit! Hatvanhat evangélikus templomunk életének utolsó szakaszába lépett. Többségük mementóként még áll. De hova lett másfél százezer itthon maradt, korábban egyházunkhoz tartozó hittestvérünk? Elfordultak. Elfordultak Istentől és ebből következően egyházuktól, gyülekezetüktől. Vagy nem fordultak el Istentől, de keresztény életüket más felekezetben élik.

A már említett könyvbeli fejezetben Krähling Dániel esperes a következőket írja: „Teológusként a gyülekezeteink elerőtlenedésének okait egyházon és gyülekezeten belül kell keresnem.” Világos, őszinte szavak. Szívtájékon szorítást érzek: „Uram, ha te is így látod, akkor megítélsz engem, bennünket, hiszen szemünk előtt történt mindez!” Igen, kevés volt az ima, kevés a hit – nemcsak az elfordulókban, de bennünk is. Nem hittük és nem hisszük el, hogy a lavírozás, az állammal, a társadalmi elvárásokkal, az óemberünkkel való kompromisszumok megkötése ide vezetett. És a folyamatnak még nincs vége! Hacsak meg nem könyörül rajtunk a mi Mennyei Gazdánk, hacsak belsőnkben meg nem újulunk…

Lapozgatom a könyvet, nézem a képeket. Szinte mindegyik templom oltárát is lefényképezték. Konfirmandusokat gondolok eléjük. Valamikor lányok és fiúk álltak, térdeltek ezek előtt az oltárok előtt – ünneplőben, megilletődötten. „Istenem, vajon a mi új templomunk is kiürül majd egykor? Most még növekvő gyülekezetünk is elerőtlenedik?” – fészkelődik agyamba a gondolat.

Rogate, azaz az imádság vasárnapja volt. El kell kezdenünk imádkozni! Hálát adni a múltért, az előttünk járókért, a hitvallókért, az égbe mutató és kiáltó templomainkért, az ilyen és hasonló kiadványokért és szerzőikért. Imádkoznunk kell az eltávolodókért határokon belül és túl, azért, hogy Isten állítsa meg a megkeményedés útján és fordítsa vissza őket. Könyörögnünk kell önmagunkért (akik állítólag még állunk), hogy Jézus Krisztusban új szívet, új életet kapjunk. Az egyszer megújultak, de Éli főpaphoz hasonlóan megfáradtak (1Sám 3,18) megelevenedéséért is fohászkodnunk kell. Imádkoznunk kell Krähling János könyvének munkatársaiért, különösen azért a sok egyetemistáért, akik munkájuk során látták a templomokat, hogy lélekben is lássanak. Imádkozzunk pusztuló egyházunkért, fogyó gyülekezeteinkért, hogy Istennek ne kelljen újabb hatvanhat „templom-felkiáltójellel” figyelmeztetnie minket! Mert lehet, hogy akkor már késő lesz.

Garádi Péter