Napról napra

Egy hang hallatszott a felhőből: „Ez az én szeretett Fiam, reá hallgassatok!” Mk 9,7 (Ézs 42,1a; Jn 3,1–8/9–15/; Róm 11,/32/33–36; Zsolt 145) Akkor, azon a hegyen a három kiválasztott tanítvány tanúja lehetett Jézus megdicsőülésének. Isten hangja a felhőből kifejezetten a tanítványokhoz szólt (az 1,11-ben csak Jézus hallja az Atya hangját!). A Szentlélek nekünk, ma élő, e világban eligazodni alig-alig képes, Krisztus- és Isten-kereső tanítványoknak a szívére helyezi naponként a bizonyosságot: Jézus az Isten Fia, őt hallgassuk, reá figyeljünk, tőle kérjünk, hozzá meneküljünk!

Csalódik, aki lovaktól vár segítséget, mert nagy erejük nem ment meg. De az Úr szeme ügyel az istenfélőkre, akik szeretetében bíznak. Zsolt 33,17–18 (Ef 6,16–17; Jer 10,6–12; 1Kor 14,1–12) Fegyvereink félelmetesek, de az ideológia talán még ennél is ijesztőbb: a „modern ember” azért tart, azért fejleszt egyre pusztítóbb eszközöket, hogy megvédje magát – attól a másiktól, aki szintén csak „védekezésre” és nem támadásra szereli fel magát… Hazug és képmutató magyarázat egy olyan világban, amelyben az ember „önként, kéjjel öl, nemcsak parancsra”, ahol a nyugati demokrácia jegyében foglyokat kínoznak és aláznak meg, és „lovaktól”, fegyverektől, harci repülőktől stb. várnak segítséget az emberek. Istent kizárjuk, kirekesztjük életünkből, mindent magunk akarunk megoldani, bebiztosítani a mát és a holnapot, és nem vesszük észre, hogy elpusztítjuk magunkat. Ez lenne a vég? Isten nem fordult még el: ez a végtelenül romlott világ még megtérhet, ha benne bizakodik.

Urunk, Istenünk, más urak voltak gazdáink, nem te, de csak a te nevedet dicsérjük. Ézs 26,13 (Mk 10,42–43; Ézs 43,8–13; 1Kor 14,13–25) Izrael történelme során több ízben is megtanulta a leckét: a nép, amely jó napokat látott, hamar elfeledkezett arról, kinek köszönheti jólétét. Azt hitte, ereje, nagysága, gazdagsága „jár” neki, és mindenkorra meg is marad. Nem szolgálta már Istenét, elfordult tőle, törvényét átlépte. Büntetése nem maradt el: idegen urak, rossz gazdák dúlták fel földjét, ölték meg fiait. Milyen sorsa lesz ennek a mostani nemzedéknek, ha még idejében nem tér le erről a bálványimádó, képmutató, bűnpártoló útról, melyen gyorsvonati sebességgel halad? Ki lesz megmentője, ha Teremtőjét megtagadja, ha parancsait elavultnak minősíti, ha e kontinens készülő alkotmányában még a keresztény gyökereit sem vállalja…? Idegen urakban, bálványistenekben bízik ez a világ?

A beteg fiú apja így kérte Jézust: „Ha valamit lehet tenned, szánj meg minket, és segíts rajtunk!” Jézus ezt mondta neki: „Ha lehet valamit tennem? – Minden lehetséges annak, aki hisz.” Mk 9,22–23 (Zsolt 119,41; ApCsel 17,/16/22–34; 1Kor 14,26–40) 1. Korlátaink vannak; jó, ha ezekkel tisztában vagyunk. A beteg fiú apja megtorpant, a „tehetetlen vagyok”, a „széttárom kezem”, a „segíts” mozdulatát először talán lélekben élte át, mielőtt megszólította volna Jézust. (A tanítványok is kudarcot vallottak a fiú gyógyításával.) 2. Bizonyosságunk lehet afelől, hogy van, akinek korlátlan hatalma van betegség, bűn, pokol, halál felett. Jézus elérhető, megszólítható, segítségül hívható, minket megszánó és reménytelenségünkön meginduló Urunk. 3. A Megváltó visszamutat rád, rám: hiszel-e? Feleljünk a történetbeli apa őszinteségével: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!”

Ábrám hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el őt. 1Móz 15,6 (Gal 3,9; Ef 4,1–7; 1Kor 15,1–11) A Római levél mély teológiai mondanivalója akkor elevenedik meg igazán számunkra, ha jól ismerjük és értjük Ábrám (Ábrahám) történetét. Nemrég a National Geographic magazin többoldalas riportot közölt az ősatyáról, az útról, melyen Isten vezette őt, és mindarról, amely által egy ember személyes története világot formáló történelmi eseménnyé vált. A címlapon a „Hit vándorának” nevezték őt. A világ népességének több mint a fele (a keresztények, a muszlimok és a zsidók) hitük atyjaként tisztelik. Ma is üzen ez a történet, hiszen a kérdéseink ma is ugyanazok: mi a célja az életnek, kicsoda az Isten, az ember, és hogyan nyerhető el az üdvösség? Bőségesen van mit tanulnunk Ábrahámtól.

Elhatároztam, hogy bevallom hűtlenségemet az Úrnak, és te megbocsátottad bűnömet, amit vétettem. Zsolt 32,5b (1Tim 1,15; Lk 23,44–49; 1Kor 15,12–19) „Bevállalja? Igen vagy nem?” – szállóige lett az ismert pszichiáter mondása. Szembesítésre, tükörbe nézésre, adott esetben a lelki fájdalomig menően őszinte „bevállalásra” biztatja pácienseit, arra, hogy letegyék a terhet, amely lehúz, megkötöz, és hogy megszabadulva tőle talpra álljanak, újat kezdjenek, rendezzék kapcsolataikat. Több ezer éves a zsoltáros „esetleírása”, melyet megőrzött nekünk a Szentírás. Az Orvos, akinél járt – ma is rendel. Bevallanivalóm tengernyi sok van, terheimet nála letehetem. Nem pillanatnyi a megkönnyebbülés: bűnbocsánata naponta erőt, örömöt, lendületet ad. Már csak az a kérdés: bevallom-e az Úrnak hűtlenségemet? Igen vagy nem…

Jézus Krisztus mondja: „Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket: maradjatok meg az én szeretetemben.” Jn 15,9 (5Móz 10,12; Jn 14,7–14; 1Kor 15,20–28) Az ember gyenge, állhatatlan, megszegi szavát, felrúgja ígéretét, megmásítja esküjét. Mi garantálja, hogy egy életen át megmaradjunk a hitben, a szeretetben, az igazmondásban, a hűségben, a becsületben? Emberi erőnk, elhatározásunk? Semmiképpen. János evangéliuma – nemcsak ez a vers, hanem az egész mű – arról tanúskodik: Isten szeretete valóság, megtartó erőtér a testté lett Ige, Jézus Krisztus által. Az a végtelen és mélységesen mély szeretet, amellyel az Atya szereti az egyszülött Fiút, rám, az állhatatlanra, a gyengére, a bűnösre is kiárad, engem is betakar, megvéd, körbevesz, megtart! Hihetetlen erő, nem emberi léptékkel mérhető hatalom az isteni szeretet, melyet Jézus testében, szavával, tetteivel megjelenített. Az enyém lehet?! Igen, kérjük, hogy benne maradjunk – hogy megmaradjunk.

Kőháti Dorottya