Élő víz

Éjszaka van. Egy kimerítő nap után hajnali háromkor felébredek, és csak forgolódom az ágyamban anélkül, hogy újra álom jönne a szememre. Mi jobbat tehetnék, mint hogy Nikodémushoz hasonlóan én is felkeresem Jézust?

Varázslatos könyv a Biblia. Útikalauz, magtár, kincseskamra; felsorolni sem tudnám, mi minden még. Felnyitom, és a Jézussal való találkozás vágyával a szívemben olvasni kezdem a jól ismert történetet. A sötétben Jézushoz bekopogtató emberben – akárcsak a többi bibliai szereplőben – magamra ismerek. A kíváncsi Zákeus, a szomjazó Mária, a fogadkozó Péter, a realista Tamás, a tanakodó asszonyok mind-mind engem tükröznek: az örök embert, aki látni akar ahhoz, hogy hinni tudjon, s amikor lát, egyszerűen nem hisz a szemének. Az örök embert, akinek kínzó szomjúságát igazán csak az Élet vize tudja csillapítani; aki jó órájában úgy érzi, most már a lehetetlenre is képes, aztán át kell élnie a megrázkódtatást, hogy lelkesedése egyetlen pillanat alatt semmivé válhat.

Nikodémus sem tudott aludni azon az éjszakán. A legjobbat tette, amit ember tehet: felkereste Jézust. Ő pedig ezen az érdeklődő, írástudó farizeuson keresztül örök érvényű üzenetet hagyott hátra minden kor emberének. Most úgy hallgatom én is őt, mintha hozzám szólna. „Szükség néktek újonnan születnetek.” (Jn 3,7; Károli-fordítás) És máris mondja tovább: ez az ő odaáldozott élete árán lehetséges. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Jézus világosan értésünkre adja, hogy a kárhozatot mi választjuk azzal, ha a sötétségben akarunk maradni. A történetnek itt vége szakad. Nikodémussal legközelebb akkor találkozunk, amikor emlékezteti társait: senki fölött nem lehet addig ítéletet mondani, amíg meg nem hallgatják azt, akit vádolnak. Utoljára pedig a sírnál látjuk, a drága kenetekkel. Áldott út ez. A sötétségből a világosságba vezet, az önigazságból az emberi igazságosságon keresztül az egyetlen Igazsághoz. Ez az út mindannyiunk előtt nyitva áll. Ha egy fárasztó nap után álmatlanul forgolódunk ágyunkban, ne hagyjuk, hogy az egymást kergető gondolatok eluralkodjanak rajtunk, hanem keljünk fel, és zörgessünk a Mester ablakán. Egészen biztosak lehetünk benne, hogy nem küld el minket magától.

Hajnalodik. Szellő borzolja a fák lombját. „A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született” – mondta Jézus Nikodémusnak (Jn 3,8). Íme, a ma reggeli első prédikáció. Már a madarak is hangolnak. „Aki hálával áldozik, az dicsőít engem, és aki az útra vigyáz, annak mutatom meg Istennek szabadítását” – emlékeztet a minap olvasott zsoltárvers (Zsolt 50,23; Károli-fordítás). „Szabadításodra várok, Uram!” – válaszol a szívem készségesen (1Móz 49,18). „Virrasszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek” – hangzik felém a jól ismert tanács (Mt 26,41). Egyre világosabb már a reggel. Nincs szükség tovább a mesterséges fényre. Lekapcsolom a lámpát. Órák óta ébren vagyok, mégis felfrissülve kezdhetem a napot. Isten csodája ez. Fellapozom az Útmutatót. „Énekeljetek neki új éneket, szépen zengjenek hangszereitek! Mert az Úr igéje igaz, mindent hűségesen cselekszik. (…) De az Úr szeme ügyel az istenfélőkre, akik szeretetében bíznak. (…) Maradjon velünk, Uram, szereteted, mert mi is benned reménykedünk!” (Zsolt 33,3–4.18.22)

Szántó Vilmosné