A hét témája
Egy-két kósza gondolat ihlette
Ezt a néhány sort, amelyet most papírra vetek, csupán egy-két kósza gondolat ihlette, de talán mégis a lényegről szól.
Minden fontos megbízatás és hasznos funkció nélküli, egyszerű résztvevője voltam a finnugor lelkészkonferenciának. Jó volt egészen egyszerűen csak ott lenni, hallgatni az előadásokat, csendesen szemlélni az eseményeket. Így lett igazán izgalmas számomra a kolozsvári találkozó első olvasásra érdektelennek tűnő témája: a tradíció.
Úgy gondolom, a tradícióhoz való viszony evangélikus egyházunkban vízválasztó. Alapvetően jellemző, hogy ki milyen hagyományt emel magasra – ez így van jól addig, amíg a sok kisbetűs tradíció nem gyöngíti, hanem erősíti a nagybetűs TRADÍCIÓ-t, tehát a jobb és bal partról beömlő patakok ugyanazt a folyót táplálják vizükkel. Finnek, észtek, inkerik, valamint anyaországi és erdélyi magyarok más-más irányból érkező patakként hozták el evangélikus hitük sokszínű üzenetét. A különbségek látványosan kirajzolódtak, mégsem vált zavaros folyammá a konferencia.
A nagybetűs TRADÍCIÓ folyamát három dolog veszélyezteti: a „hagyománypatakok” túláradása, elapadása, illetve ha mérgezett vizet szállítanak. (Az utóbbi években volt ezekre példa a Tisza felső szakaszán.) Imponáló a finnek szervezett, de mégis szabad tradíciókezelése. A „hatvanezer tó országában” jól gazdálkodnak a szabad vizekkel. Gamálieli bölcsességgel tekintenek az újabb irányzatokra, miközben nem dobják sutba a népegyház hagyományos értékeit sem. Azért nekik is vannak gondjaik: túlságosan lazára sikerült törvényük szerint az iskolákban minden vallás híveinek biztosítani kell a hitoktatást, ha akad három (!) tanuló, aki igényli – legyen bár a bahái vallás követője… Az észt testvérek örömét és egyben gondját az okozza, hogy a szovjet érában teljesen berekesztették a tradíciót. Most felhúzták a zsilipet: zsúfolásig megtelnek a templomok, a nagyszülők az unokáikkal együtt konfirmálkodnak. A mintegy hatvanezer lelket számláló inkeri evangélikusok búvópatakja a rendszerváltozás után tört a felszínre. Szerényen csörgedező erecske ez a közösség, de van hitük: missziói területként tekintenek a vallástalanok több százezres táborára.
A „magyar patak” több ágra szakadozva folydogál itt, a Kárpát-medencében. A földrajzi vízválasztók erőszakos átvágása nagy érvágás volt az itt élő evangélikusság számára, de mégsem ebből erednek legnagyobb gondjaink. Az igazi problémát abban látom, hogy a tradíciók (kegyességi irányzatok, liturgikus hagyományok stb.) nem párosulnak a türelem (tolerancia?) lelki ajándékával (Gal 5,22–23). Erdélyi testvéreink e téren toronymagasan fölöttünk állnak – úgy tűnik, náluk a tordai országgyűlés (1568) szelleme mindmáig hat. (Sikerült áthidalniuk a hagyományok „tordai hasadékát”! ) Az Ige és a liturgia ékes rendben illeszkedik egymáshoz – ez volt az érzésem, miközben a reggeli áhítatok (matutinum) és az esti istentiszteletek (vespera) alkalmain a zsoltárok és responzóriumok szép dallamaiban gyönyörködtünk. Igaz, ezek a dallamok és szövegek valahogy „magyarosabban” csengtek, mint a mi próbaliturgiánk. Lehet, hogy nem kellene olyan messzire menni a hagyományért, talán egyet s mást átvehetnénk erdélyi testvéreinktől is? Érdemes megfigyelni, hogyan is értelmezik ők a liturgiát. Dr. Kovács László-Attila kolozsvári teológiai tanár előadásából idézek: „A liturgia hitéletünknek háromdimenziós megnyilvánulása: az Ige, a teológia és a művészet ötvöződése. (…) Vitathatatlan az Ige elsődleges, lényegi szerepe (…). A teológia az Ige táplálta hitnek tartalmi, értelem szerinti kifejeződése, és a művészet (…) a hitnek a formai, ünnepélyes, méltó megjelenítése.” Bölcs és békességről tanúskodó gondolat!
Ezt a néhány sort, amelyet papírra vetettem, csupán egy-két kósza gondolat ihlette, de talán mégis a lényegről szólt.
Győri Gábor