A közelmúlt krónikája
Újra a népfőiskolák szolgálatáról
Az Evangélikus Élet április 18-ai számában a népfőiskolákról szóló mellékletnek örülhettek az olvasók. Gáncs Péter püspök és Szeverényi János országos miszsziói lelkész az ügy iránt elkötelezetten szólt erről a képzési formáról. Mégsem fölösleges újra írni róla, hiszen az újabb nemzedékeknek is meg kell ismerniük azt az Istentől kapott ajándékot, amely reménységünk szerint alkalmas lesz a megújulásra.
A népfőiskolai mozgalom múltjának megismeréséhez igen értékes segítséget jelentenek az irattárakban rendelkezésünkre álló dokumentumok, illetve az előttünk járó, a népfőiskolát létrehozó nemzedék tagjainak a személyes visszaemlékezései. E hűséges munkások egyikének, Tekus Ottó nyugalmazott lelkésznek az emlékezését olvashatjuk például a Dunántúli Harangszó 2002. október 10-i számában.
Mi is a népfőiskola? Olyan hely, ahol az ifjú élet mozdonyát sok váltón keresztül a helyes sínpárra igyekeznek rávezetni, azután az ifjú kezébe adják a forgalmi szabályzatot: Isten Igéjét, és mindenki a saját mozdonyán indul el. Sok karambol után az egyedüli biztos út Jézus Krisztus. Az 1940-ben megalakult Népfőiskola Tanács szerint „a népfőiskola célja a felnőttkor határán levő ifjúság vallási, nemzeti és hivatásbeli szolgálatra való nevelése. Csak az nevezhető népfőiskolának, amelyik bentlakásos, legalább két és fél hónapig tart. Az ennél rövidebb népfőiskolai tanfolyamnak nevezhető. Szükséges, hogy minden népfőiskolának legyen az ifjakkal együtt élő nevelője.”
A külföldön járt fiatal lelkésznemzedék hosszú és alapos előkészítő munkája után hazánkban először Nagytarcsán alakult meg evangélikus népfőiskola, amely Tessedik Sámuel nevét viselte. Ennek szervezése, megindítása, működése elválaszthatatlan Sztehlo Gábor lelkész személyétől. Nem feledhető el Zászkaliczky Pál főesperes, illetve Blaskovics Oszkár és Hernád Sándor kiváló tanító munkája sem. Nagytarcsán kialakult a népfőiskola iránti elhivatottság, a falusi népért vállalt felelősség. A nagytarcsai „úttörők” a külföldi tapasztalatok nyomán – amelyek a lelkük mélyéig megindították őket – cselekedtek. Az egyházközségtől kapott régi temető helyén adományokból felépült két épületben tizenkét hallgatóval indult meg hazánk első népfőiskolája. Tanárai és előadói egyházunk értelmiségijei voltak, akik fizetség nélkül látták el nevelői munkájukat, még az útiköltséget is saját maguk viselték.
A hét alkalommal megtartott népfőiskola munkáját és gyülekezeti szolgálatát e rövid emlékezésben nincs mód részletezni. De hiszem, hogy Isten segítségével erre – és az összes ilyen intézmény szolgálatának a bemutatására – is sor kerülhet.
Gyekiczky János