Keresztény szemmel

A laikusok az egyház reprezentánsai a világban – ez volt a jelmondat éppen fél évszázaddal ezelőtt az Egyházak Világtanácsának evanstoni nagygyűlésén. Erről a mondatról tarthattam előadást Veöres Imre biztatására 1957 nyarán – amikor az egyházak rövid életű és viszonylagos szabadságot élvezhettek – Gyenesdiáson, a gyülekezeti munkások konferenciáján. Emlékszem, a kulcsmondatot – természetesen maradéktalanul vállalva a tartalmát – kiegészítettem egy másikkal: Az egyház az Isten reprezentánsa a világban.

Ma, öten év távlatából még inkább világosak számomra az alapvető összefüggések. A nyugati országok kereszténysége akkor már szembesült a szekularizáció kihívásával. A templomok kiürülőben voltak; ha az egyház el akarta érni a társadalmat, nem elégedhetett meg a klerikusok hivatásszerű aktivitásával, mozgósítania kellett a nem lelkész munkatársakat is.

Nálunk viszont a szocializmus egyházkorlátozó törekvése volt a meghatározó. Ezért is kellett arról is szólnom 1957-ben, hogy az egyház az Úristen reprezentánsa, az evangélium letéteményese, így nem mondhat le a misszióról, nem zárkózhat be a templomokba. A küldetés egyaránt érinti a klerikusokat és a laikusokat. Az utóbbiak bizonyságtétele hiteles üzenet mind az egyház missziójáról, mind a társadalmi szerepvállalásról. Hiszen a misszióból következik a diakónia, a szeretetszolgálat, valamint az oktatás, az iskolaügy, a sajtómunka…

Az egyházak később évtizedekre ismét rabságba kényszerültek hazánkban. Felerősödött a hierarchizmus és a klerikalizmus. Egyszerűen azért, mert a pártállami illetékesek egyrészt a hierarchián, az egyházi vezetőkön keresztül érvényesítették hatalmukat, másrészt a lelkészeket az erősen korlátozott lehetőségek elfogadására kényszerítették. Az ezeket feszegető laikus aktivitás, mely a hetvenes-nyolcvanas években felerősödött, veszélyeztette az igehirdetőket. Így állt elő az a paradox helyzet, hogy a lelkészektől az állam – hivatásuktól idegen módon – a nem lelkészek szolgálatának háttérbe szorítását várta el. Jellemző emlékem: a Testvéri szó nevet viselő irat – ezt közismerten lelkészek és nem lelkészek együtt írták alá – nyilvánosságra kerülésekor, 1986-ban egy kitűnő lelkipásztor barátom attól félt, hogy az állami retorzió még rosszabb helyzetet teremt majd az egyház számára, és egzisztenciálisan is romolhat a lelkészek helyzete. Félelme nyilván nem volt alaptalan.

A rendszerváltozáskor örvendetesen és döntően megváltozott a helyzet. Ha jellemzőnek tarthatjuk is az akkori megállapítást – nevezetesen: ha egy gúzsba kötözött emberről levesszük a kötelet, attól az még nem tud futni –, mégis nagy lendületet vett az egyházi élet, nőtt a nem lelkészek aktivitása.

Közel másfél évtizeddel később – egészen más körülmények között és összefüggések révén – ismét éledőben van a protestantizmustól idegen hierarchizmus és klerikalizmus. Mi most találkozunk a szekularizáció kihívásával, amelyről Evanstonban már 1954-ben tanácskoztak. Ez fenyeget ma az egyház gettóba zárásával; és ez nem kevésbé veszélyes. A társadalom, a politika nem tekinti partnernek az egyházakat, legfeljebb – tudomásul véve társadalmi súlyukat, szolgálatukat – anyagilag támogatja őket (ez önmagában természetesen pozitívum), illetve igényli az egyházi vezetők protokolláris szereplését. A világ tudomásul veszi az egyházat, a klerikusokat, de (jobb esetben is) muzeális értékként tekint rájuk – mint olyanokra, akik hivatásszerűen vállalják egy meghaladott eszme képviseletét.

Belső, egyházi gond, hogy távozóban van az a lelkész- és nemlelkész-nemzedék, amelynek még számos közös élménye van a negyvenes évek ébredésének időszakából és az együttes szolgálatból, amelynek az emlékeiben élénken élnek a gyenesdiási, a fóti konferenciák, az éjszakába nyúló viták, a bibliaórák, amelyeken mindenki megszólalt, az evangélizációk, az imaközösségek…

Már a klerikus középnemzedék is azt szokta meg, hogy mindent neki magának kell megtennie a gyülekezetben, mindenért ő felel. Az utóbbi sok tekintetben igaz, de ennek nem mond ellent, hogy a sikeres lelkészi munka egyik fokmérője ma az, hogyan tud a lelkipásztor nem lelkész munkatársakat aktivizálni. Ez természetesen a spirituális szolgálatra is vonatkozik; ehhez képest olykor meghökkentő, hogy még a hagyományosan laikus funkciókból, a gazdasági-műszaki teendőkből is több feladat a lelkészekre hárul.

Azért is üdvözöltük, támogattuk a lelkészképzésben a hatodik év bevezetését, mert ez épp arra nyújtott reményt, hogy az új nemzedék a pálya alaposabb ismeretében, felkészültebben, többek között a nem lelkészek munkája iránti igénnyel, illetve az ilyen jellegű munka elfogadásának a képességével indul a szolgálatba. A félreértéseket elkerülendő – hiszen valóban csak egy lelki ébredés nyújt evidenciákat, győz meg kételkedőket – szögezzük le, hogy a lelkészi szolgálat fontosságát, prioritását nem kérdőjelezi meg az evanstoni mottó, sőt valójában kiemeli azt, nagyobb igényeket támasztva.

A fogyatkozó, leépülő gyülekezetek megújítása önálló stratégiát igényel. Mindebből nem nélkülözhető a nem lelkészek aktivitása. De az életképes és a nagy gyülekezeteknek is meg kell hallaniuk a 21. század kihívását, és ez egyházunk egészére is vonatkozik. Nem ismételhető meg elégszer: szép gondolat volt, hogy az európai alkotmányban legyen említés a kontinens keresztény gyökereiről, értékeiről. De a valódi feladat az evangélium közvetítése szóban és cselekedetben a ma embere számára. Erről kell, hogy szóljon az egyház minden tevékenysége, a közvetlen misszió éppúgy, mint iskoláink, szociális intézményeink munkája, valamint az írott és elektronikus médiumok révén végzett szolgálat…

Mindebben nem nélkülözhetők a nem lelkészek, akik az egyház reprezentánsai a világban.

Frenkl Róbert