Élő víz

Az állatvilág egyik legszorgalmasabb népe a méheké. De nemcsak szorgalmukról híresek: könyvtárnyi szakirodalom jelent már meg a méhtársadalomra oly jellemző, egyedi és utánozhatatlan „államfelépítésről”, munkamegosztásról és mérnöki pontosságról.

A méhcsaládban munkaértekezletek, éves tervek és munkaköri leírás nélkül is mindenki tudja a feladatát. Tudják, hogy kiből lesz a kaptár bejáratát védő őrség tagja, ki fogja feltérképezni a virágállományt a felderítők csapatában, ki fog gyűjtőként naponta több százszor, ezerszer kirepülni. Fáradhatatlanul, akár életük árán is teszik a dolgukat a posztjukon, mert ösztönösen ismerik a közös célt, a rájuk bízott feladatot: gyűjteni a nektárt, közben porozni a virágokat.

Mézkedvelő lévén az idén örömmel nyugtáztam az akácfákon nyíló virágok mennyiségét, és biztosítottnak láttam akácmézadagomat. Ám egy méhész ismerősöm felhívta a figyelmemet arra, hogy ez évben sem nagyon gyűjtik a méhek az akácméznek valót. „Fáznak – mondta. – 20 °C alatt nem mennek ki a kaptárból.” Elképedve néztem rá, laikusként erre nem is gondoltam. Éppen a szorgos méhek! Remek a termés, ők tudják a rájuk bízott feladatot, de ha nem járja át őket a meleg, bebújnak a kaptárjukba, és abból élnek, amit már korábban megtermeltek.

Sokszor mi is ilyenek vagyunk. Megbízattunk egy feladattal: tegyük a jót magunk körül, közben „porozzunk be embereket” a jó hírrel, az örömhírrel. És mi mégis sokszor fázva gubbasztunk a kaptárunkban, mert a Szentlélek melege nem járt át bennünket.

Pünkösd és Szentháromság ünnepe után jogosan tehetjük fel magunknak a kérdést: vajon életünkben „hány fok van?” Felmelegített-e a Lélek annyira, hogy kirepüljünk elvégezni teendőnket, vagy inkább meglévő készletünket éljük fel? Szívből kívánom mindannyiunk számára az első eshetőséget!

Boda Zsuzsa