Keresztény szemmel

Ha tehetem, hónapok óta minden reggel meghallgatom a Kossuth adón fél hét után néhány perccel kezdődő, Egy csepp emberség című rövid adást. A műsor – amelyet Lengyel Anna szerkeszt – felüdülést jelent: a hallgatók egy része számára némi optimizmust, a hívők számára reménységet.

A szerkesztőnő a legkülönbözőbb riportalanyokat szólaltatja meg. Háttérben marad, hogy az ő mondanivalójuk legyen a döntő. Művész, szemorvos, pénzügyi szakember, szeretetszolgálat vezetője, egyszerű hivatalnok és vezető beosztású ember vall arról, hogy mi az élete vezérgondolata, mottója, ars poeticája. Előkerülnek klasszikusoktól és névtelen bölcsektől származó idézetek; közmondások, különféle feliratok kapnak új fényt és jelentőséget. Én még azt sem bánom, hogy néha már ezerszer hallott közhelyeket idéznek a szeretetről, jóságról, helytállásról, emberségről, családról, polgári erkölcsről. Ha valakinek ez vagy az segíteni tud abban, hogy az élet forgatagában legyen kapaszkodója, fogódzója, hogy ember maradhasson az embertelenségben is, hogy legyen valami, amihez igazodik, ami utat mutat neki, ami a helyes irányba tereli, akkor még a jól ismert közhelyek is hasznossá válhatnak. Néha-néha előkerül a Szentírás egy-egy sora is, máskor Kölcsey, Arany János, Ady, József Attila, Radnóti egy-egy ismert gondolata hangzik el.

Keserű és jó tapasztalatok is gyarapítják, gazdagítják életismeretünket. „Ki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli” – hallottuk a minap. Egy fővárosi zeneművész a falu megbecsüléséről szólt. Máskor a riportalanyok a rohanástól, az állandó stresszhelyzetektől óvnak minket. Van, aki arra akar figyelmeztetni, hogy különböztessük meg a lényeget a lényegtelentől. Azt is halljuk: még a túlóráknál is fontosabb az, hogy jusson elég idő a családi beszélgetésre, a meghitt együttlétekre. Van, aki a kősivatagban élő városlakót arra emlékezteti: emberségünkhöz az is hozzátartozik, hogy ne feledkezzünk meg a természet világáról, a fákról, a hegyekről, a madarakról, az erdőkről és a tavakról. Egyszóval csupa emberi jelenségről hallunk néhány percben. Megérezzük, hogy Istent ismerve a legnagyobb rang embernek lenni, ám ez egyben a legnagyobb feladat is: minden körülmények között megmaradni embernek.

Az Egy csepp emberség hallgatásakor lelkészként, teológusként gyakran eszembe jut, hogy mi az egyházban néha elfelejtjük: emberségünk érték, amelyre vigyázni kell, és azt is, hogy a mi Istenünk embert szerető Isten. A sokszor hallott karácsonyi igevers fontos üzenetet hordoz ebben a vonatkozásban is: „Mert valamikor mi is esztelenek, tévelygők voltunk, különféle kívánságok és élvezetek rabjai (…). De (…) megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete…” (Tit 3,4). Az eredeti szövegben az emberszeretet helyén a filantrópia szót találjuk, amely latinul így hangzik: humanitas. Úgy látszik, a humánum és a divinum nincs messze egymástól. A humanizmus és a kereszténység más forrásból ugyan, de azonos következtetésre jut: egyaránt az emberszeretetet ajánlja a gyűlölködés helyett. Mi is komolyan vehetjük, hogy az Ige testté, Jézus Krisztusban emberré lett, és itt lakozott közöttünk (Jn 1,14), mint népe között „sátorozó” Isten (a lakozott szó eredetileg ugyanis ezt jelenti). Pál apostol a filippibeliekhez írt levelében (2,6–11) az ősi himnuszt idézi Isten emberré alázkodásáról, és egyben azt kéri, mi is legyünk hasonlóvá Jézus Krisztushoz. Egy csepp emberség nem kevés: ajándék és feladat egyszerre.

Zárásként hadd idézzek néhány sort egy számomra kedves versből: „Köszönöm, hogy megteremtettél, / Ó Szeretet, és idetettél, / Hogy csillagok, ködök, hegyek között ember legyek…/ Én is neked kincset érő egy vagyok, soha visszatérő /… s valamit jelentek.” (Vas István: A Teremtőhöz)

H. K.