Keresztény szemmel

„Gondot viselj magadról és a tudományról; maradj meg azokban; mert ezt cselekedvén, mind magadat megtartod, mind pedig a te hallgatóidat.” (1Tim 4,16; Károli-fordítás) Nehéz helyzetbe kerül ma Budapesten az, aki a fenti sorokat – s a vízcsapból is érkező biztatást, mely szerint életfogytig okosodni kell – komolyan véve tanulásra adja a fejét. Még több gyötrelmet kell elszenvednie annak a szegény halandónak, aki történetesen a pedagógia és a teológia tudományában akar elmélyedni.

A könyvek ma már megfizethetetlenek, így a vizsgaidőszak tájékán nincs más esély, mint felkeresni egy könyvtárat – az értékes idő minél jobb kihasználása érdekében lehetőleg korán reggel meghúzódni az ingerszegény környezet valamely elhagyatott zugában és átadni magunkat a tudományoknak. Magam is ekképp gondolkodván indultam útnak az egyik szombaton. Azaz óvatos, gyanakvó emberként előtte tájékozódtam a lehetőségekről.

Megtudtam, hogy az Országos Széchényi Könyvtár akkortájt nem fogad olvasókat, mivel új számítógép-terminálokat szerelnek az olvasóterembe. A korszerűsítésre és az ezzel együtt járó kéthetes (!) bezárásra valóban ilyenkor van szükség… (Mellesleg az sem éppen a kiművelt emberfők számának gyarapodását szolgálja, hogy – az olvasók kívánságára hivatkozva – hosszú évek hagyományát megtörve a szombati kilencórás nyitást tíz órára módosították.) A Széchényi Könyvtár tehát nem jöhetett számításba.

Pedagógiai ismeretek megszerzéséről lévén szó, a másik lehetőség az Országos Pedagógiai Könyvtár. A bejelentkezéshez azonban pedagógusigazolványra van szükség, amely, ugye, egy tanárjelöltnek aligha állhat rendelkezésére. Sebaj, szombaton úgy sincs nyitva…

Az ELTE könyvtárában sem túl rózsás a helyzet. Mint megtudtam, a sok támogatás következtében odáig fajult a helyzet, hogy mára gyakorlatilag teljesen megszűnt a beszerzés, s mivel ez a periodikákra is vonatkozik, az egykor patinás kutatóhely napról napra elavultabbá, használhatatlanabbá válik.

Számításba jöhet még az Országgyűlési Könyvtár, ám az annyira speciális gyűjteménnyel – főleg történelmi, politológiai, jogi kiadványokkal – rendelkezik, hogy egy egyszerű hittanár szakos hallgatónak nemigen van ott keresnivalója.

A lehetőségeket felmérve jószerével nem is maradt más, mint a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. Nosza, indulás hát a tudományok fellegvárába, győzzön az ész és a tudás! A korai kezdésről ugyan hamar le kellett mondanom, hiszen szombaton csak tíz órakor nyit a nemrég gyönyörűen újjávarázsolt becses intézmény. (Legyünk reálisak, ennek is van előnye. Annak, aki autóval érkezik, így kevesebbet kell az automatába dobnia, hiszen az ingyenes parkolásnak még a gondolatától is irtózó városvezetésben talán fel sem merült, hogy egy könyvtár közelében ingyenes parkolót létesítsen. A környéken – s ameddig a szem ellát – délig mindenhol fizetni kell.)

Roham, tülekedés és a nehezen megszerzett szekrény bezárása után válogatni lehet a helyek közül. No ne tessék tágas királyi székhelyekre gondolni, hiszen a nagyjából 1,4-szer 0,8 méteres asztalfelületen négy (!) olvasónak kell osztoznia. Elképzelni sem tudom, mi történik akkor, ha minden helyet elfoglalnak. Mi végül hárman zsúfolódtunk össze egy asztalnál, ám harmadik sorstársunk megérkezése után az elmélyült tanulás lehetősége egyszeriben szertefoszlott. A megpróbáltatások persze nem értek véget a hely megszerzésével. A szívélyes könyvtáros hölgy sajnálkozva közölte, hogy az általam keresett könyvnek nincsen olvasótermi példánya. Mint elmondta, ez számára is érthetetlen, hiszen ezt a művet valamennyi pedagógusnak legalább egyszer a kezébe kell vennie. (Azon kivételes esetben persze, ha sikerrel szeretné letenni a didaktikavizsgáját…) A könyvtárnak azonban csak kölcsönözhető példányai vannak, ám azok ilyenkor, vizsgaidőszakban természetesen nem találhatók bent. (Még szerencse, hogy óvatos, gyanakvó emberként körülnéztem a polcokon, s így ráakadtam egy árválkodó, rongyos szabadpolcos példányra…)

De távozz tőlem, ború, hiszen végül is minden sikerült! „A nehézségeket le kell küzdeni, nem pedig dühöngeni miattuk. Végtérre is ezért is tanul az ember” – ilyen és ehhez hasonló gondolatoktól fellelkesülve mohón hozzáláttam a tanuláshoz. S az állhatatosság meg is teremte gyümölcsét: elmélyedhettem a tanítás tudományában – egy darabig. Mígnem a könyvtár ars poeticájának, kedvességének, figyelmességének és szakmai igényességének köszönhetően szép lassan elkezdtek gyülekezni a gyerekek az olvasást és az irodalmat megkedveltetni kívánó színielőadáshoz. Aranyosan, kulturáltan, csendesen közlekedtek az épületben – már amennyire ez az életvidám aprónépségtől elvárható egy izgalmasnak ígérkező előadás előtt. Szépen, sorban csoszogtak el az asztalom mellett az őket kísérő, kedvesen fújtató nagyszülőkkel együtt. A darab rendezőjének leleményességéről árulkodik az is, ahogyan a király bevonulását megrendezte. A nagy hatású jelenetben a magas méltóság entrée-ját, az – immár csak viszonylagos! – csendbe belehasító trombitaszó vezeti fel. Lassan, méltóságteljesen, harsányan és hosszan. A fülemtől talán úgy hat-nyolc méterre! (Éppen a sérült gyermekek speciális oktatásának problémáiban kezdtem – volna – elmerülni.) A mellettem ülő távol-keleti diák – arcán Buddha szelídségével – meglepetésében elmosolyodott. (Tartok tőle, ha hazájában vagy bárhol a világon egyszer elmeséli, hogy Magyarországon a könyvtár olvasótermében trombitálnak, azonmód hazugnak titulálják, és élete végéig társadalmi közmegvetésben lesz része.)

Bízom benne, hogy egyszer azért sikerül majd megismernem a speciális nevelői munkát igénylő gyermekek tanításának fortélyait. Titkon abban reménykedem, hogy ez még a tudásomat e téren felmérni szándékozó szigorlat előtt megvalósul.

A kényszerű távozás közben eszembe jutott az egyik kollégám, aki folyton azt kérdi tőlünk: „Minek tanultok? Ha mindenki mindig tanul, ki fog helyettetek dolgozni? Aztán mit értek vele? Nyolc általánossal is lehet vállalkozni, s akkor sem él rosszabbul az ember!” Nem érti, nem értheti, hogy keresztényként nem – sőt elsősorban nem – a közvetlen materiális haszon érdekében cselekszünk, hanem belső igényesség is irányíthatja tetteinket. Ahogyan erre Pál apostol gondolatai is tanítanak a már idézett, Timóteushoz írt levelében: „táplálkozván a hitnek és jó tudománynak beszédeivel…”

S bár a tanulásról, illetve annak szükségességéről továbbra is szilárd az álláspontom, a körülményeket látva, legfőképpen pedig – a mostanában sokat hangoztatott – támogatottságát megismerve el-elbizonytalanodom. Lehet, hogy a kollégámnak lesz igaza?

Gyarmati Gábor