Keresztény szemmel

Vannak nagy titkok az életben, igazi megfejthetetlen törvényszerűségek. Nálunk például különös dolgok történnek, ha rádiózni szeretnék. Elfoglalt családanyaként a tévé szinte teljesen eltűnt az életemből, nem is törekszem rá, hogy leülhessek elé. A körülöttem lévő világ viszont érdekel, és milyen jó, ha hallgathat valamit az ember! Attól még nyugodtan járhat a keze: mosogathat, vasalhat, teregethet addig is, amíg fülel. Kivéve, ha valamelyik gyerek a közelben van, mert akkor lőttek a tájékozódásnak… Amint bekattintom a rádió kapcsológombját, az addig békésen játszó kicsik következetesen fészkelődni kezdenek, mintha izgága, nyughatatlanul nyüzsgő hangyabolylyá változtak volna. Az egyik igazságszolgáltatást kér valami buta perpatvarban, a másik pisilni akar, a harmadiknak eszébe jut, hogy juj, ezt még nem is mesélte el. Próbálok egy kis csendet teremteni, de bizony csak komoly elszántsággal, nagy duzzogások árán érem el a célt.

Információéhségemet tehát többnyire az ő távollétükben igyekszem enyhíteni. Ám most valahogy minden érdekesnek ígérkező választási műsor éppen a délutáni órákra esett. Izgatottan készítettem elő a színteret, hogy nyugodtan tudjak rádiózni. Játékötleteket osztogattam, áthívtam a barátaikat, hogy elfoglalják egymást, és nekem elég legyen a szememmel jelen lenni, amíg a fülemmel másra figyelhetek. Néhány eredményes próbálkozás aztán felbátorított. Már repestem a többnapos sikersorozat után: úgy tűnt, nyugodalmas perceim lesznek aznap is. Ám alig kezdődött el a műsor, megjelent az ajtóban Kamilla riadt kis arca. Épp akkor kezdett érdekesre fordulni a rádióbeli beszélgetés is, amikor ő szólni szeretett volna. – Mondd gyorsan! – biztattam, remélve, hogy hamar meg tudom oldani a halaszthatatlan gondot, amely ide vezérelte. – Anya, vannak szellemek? – kérdezte félénken.

Tulajdonképpen vannak, hiszen Isten úgy alkotott meg bennünket, hogy a testünkön kívül lélekkel és szellemmel is megajándékozott. Képesek vagyunk gondolkodni, döntéseket hozni, akarni és sok más egyéb dologra is, amelyekre az állatok képtelenek – futott át az agyamon. Már-már bólintottam, hogy igen, hogyne, vannak, amikor a pillantásom megtorpant a rémült kis arcon. Ez a gyerek szemmel láthatóan fél valamitől! Felsejlett bennem valami halovány emlék holmi rémségekről, amelyekkel kisiskolás korunkban riogattuk egymást. Szellemtörténetek, kísértethistóriák, hátborzongató temetősztorik, amelyek valaha napokig bizonytalanná és félénkké tettek engem is. Talán ilyesmitől ijedhetett meg Kamilla is.

A rádió közben duruzsolva ontja a pártok ezernyi ígéretét, tervét, kritikáját. Fél füllel oda-odahallgatok, de az előttem álló, repdeső szempillájú kislány látványától nem tudok szabadulni. Választanunk kell, és fontos, hogy jól válasszunk! – hangzik a műsorban határozottan, és átvillan az agyamon: bizony választanunk kell, de még milyen sokszor! Választunk, amikor kosarunkkal körbejárjuk az üzletet a vásárlásnál, és amikor egy-egy eseményre idegesen vagy éppen nyugodtan reagálunk. Választunk, amikor parkolót keresünk az autónknak, ha ebédet rendelünk az étteremben, és ha segítséget kérnek tőlünk. Választunk jól vagy rosszul. Választunk fontosat vagy kevésbé fontosat.

A kezem már mozdul. Talán ez alatt a néhány perc alatt sem maradok le semmi lényegesről. Kamilla aranybarna szemeiben csöppnyi fény villan. Nem kérdez semmit, hanem a karomba szalad, szorosan hozzám bújik, míg elmeséli, hogy a nagyok, akikkel játszottak, szellemekről meséltek neki, akik ártani, bántani akarnak. De már feleannyira sem fél. Itt, anya mellett valahogy biztonságosabbnak tűnik a világ. Beszélgetünk Istenről, aki szeretettel teremtett minket, és viszszavár mindenkit az ő ölelésébe. Megbeszéljük, hogy egyesek léleknek, mások szellemnek mondják, de ugyanarra gondolnak. Azt, hogy miránk szüntelen vigyáznak az angyalok, már ő mondja ki. Ragyogó szemmel, mosolygósan. – Hú, de jó, köszi, anya! – ugrik fel megkönynyebbülten, és már szalad is vissza a pajtásaihoz, akik az előbb a rémtörténeteikkel riogatták. Jó, hogy most őket is meg tudja majd nyugtatni. Az ablakból még utánanézek. Úgy röpdös szabadon, vidáman, mint egy kis tarka lepke.

Azt hiszem, ezúttal jól választottam…

Füller Tímea