evél&levél

Nagy figyelemmel olvastam a május 22-i missziói napról írt beszámolót (EvÉlet 22. szám). Pontos volt és részletes, mégis az volt az érzésem, mintha nem is egy helyen lettünk volna. Zsidók és görögök, pártusok és médek… Mást hallottunk az elhangzottakból?

A figyelmes útbaigazítók mellett az énekszó is segített a tájékozódásban, melyet Kecskeméti Pál kiskőrösi lelkész kántorizálása is erősített.

A köszöntő is énekről szólt. Olyan örömről, melyet a szomjazónak csak a tiszta forrásvíz adhat. S olyan békességet, szeretetet kapunk folyamatosan Istentől, mint a hömpölygő folyó, amely a hatalmas tengerbe ömlik.

Győri Gábor esperes is megmaradt igemagyarázatában a folyónál. Mint előadásában kiemelte: szeretjük, de gátat szabunk neki. Akkor szeretjük talán igazán egyházunk folyóját is, ha békésen folyik, de bármikor átjuthatunk a túlsó, a szabad, a világi élet partjára. Az se baj, ha apad, ha minden nehézség, bűntudat és lelkiismeret-furdalás nélkül átmehetünk oda, ahol bálványokat táncolnak körül. Hiszen mi idetartozunk, az innenső parton lakunk! De attól már félünk, ha a Lélek tüze megolvasztja a jégszíveket, és jön az áradás. Ha a Lélek szele felkorbácsolja a habokat, és a mélyről előkerülnek rejtett dolgaink, mint a háborgó víz. Ha az Ige partra dobatja életünk törmelékét: mindenki láthatja bűneinket úgy, ahogyan az Úr látja. De ezzel a „kitakarított” élettel már elindulhatunk a missziói parancs szerint hirdetni az evangéliumot.

Szívesen hallgattam a finom ebéd után Bach Brandenburgi versenyét, szép volt a gospelkórus is, amelynek énekéből sajnos legtöbbünk nem értett egy szót sem; annál inkább a megrázó megjelenítésű székely táncjátékból, a három árva balladájából.

És jó volt újra együtt énekelni a gyulaiakkal, szarvasiakkal, soltvadkertiekkel, tengeliciekkel. Amikor bemondták a 271-es énekszámot, mosolyogva csuktuk be az énekeskönyvet a paksi házaspárral, a pusztaencsi asszonyokkal, a sárszentlőrinci csoport tagjaival. Tudtuk kívülről, életünkben számtalanszor tapasztaltuk, hogy „Olyan örömöt, mint a forrás… kaptam tőled, Istenem!”

A nap koronája Némethné Tóth Ildikó záróáhítata volt. Aranyszabály – mondja a Szentírás. Arany, mert a legnemesebb. Szabály, amelyet be kell tartani, mert nélküle nem élhetünk. Pozitív töltésű, mert cselekedetre biztat. Cselekedni kell, mert Jézus így parancsolta!

Sablonos, ha azt mondom: köszönöm. Köszönöm, hogy ott lehettem Pakson ismerősök, ismeretlenek, de testvérek között. A buszból még vágyakozva néztem a vén folyót, s most már tudom mihez kötni a 271-es ének második versszakát, mert itt én is olyan békét kaptam Istentől, mint a szívünknek oly kedves Dunánk.

Korcsmár Istvánné (Pécs – Vasas)