Keresztény szemmel

Szeretem az egyházi élet eseményeit. A rendszeresen ismétlődő alkalmakat éppúgy, mint az egyedi jellegűeket. Szükség van ezekre, számos üzenetet hordoznak, sajátosan hozzájárulnak az egyházhoz kötődők kohéziójához, és – talán nem állok egyedül ezzel a felismeréssel – hangulatukkal is maradandó élményt nyújtanak a résztvevők számára. Persze a hangulat emléke hozzátartozik az istentiszteletekhez, igehirdetésekhez és természetesen a keresztelőkhöz, esküvőkhöz, temetésekhez is. Olykor szeretnénk megörökíteni a pillanatot: ne szűnjék meg a varázs, ne csak emlékké merevedve éljen tovább. Ám ezt az igényt a legkiválóbb riport, tudósítás sem elégítheti ki.

Mindezeken június harmadik hétvégéjén tűnődtem el, amikor két egyházi esemény résztvevőjeként gazdagodtam élményekben.

Az egyik rendezvény az Evangélikus Hittudományi Egyetemen zajlott. Szeretek jelen lenni az intézmény évkezdő és évzáró alkalmain. Egész felnőtt életemet a felsőoktatásban töltöttem. Féltő szeretettel figyelem az egyházi felsőoktatás regenerálódását, és megújuló örömöm, hogy egyetemünk – színvonala, teljesítménye alapján – egyenrangú szereplője a hazai és a nemzetközi egyetemi-főiskolai életnek. Minden évnyitó és évzáró ismétlődő bizonyítékot szolgáltat erre.

A következő napon a kaposvári templom építésének hetvenöt éves évfordulóját ünnepelte a gyülekezet a jubileumra csodaszépen megújított templomban.

Más-más hangulat volt itt és ott; a két esemény nyilvánvalóan egészen más forgatókönyv szerint zajlott. De közös volt bennük, hogy hangzott Isten igéje, és mindkettőre templomban került sor. (Ismeretes, hogy az egyetem ünnepségeinek egy részét a zuglói templomban rendezik meg.) És volt még egy közös mozzanat: bár az évzáró, illetve a kaposvári ünnepi istentisztelet és közgyűlés egyaránt két órán át tartott, egyik helyen sem lankadt a figyelem, aktív maradt a hallgatóság. Nem úgy, mint jó másfél évtizede egyik alföldi nagy gyülekezetünkben, ahol hasonló jubileumot ünnepeltünk. A negyedik órába fordult a program, amikor kétségbeesett hírnökök jöttek a szomszédból – ahol az ünnepi ebédre készültek – azzal a hírrel, hogy ismét kihűl a már többször megmelegített leves, ha nem jönnek a kedves vendégek. Bizony az alkalom jó előkészítéséhez, sikeréhez, hangulatához hozzátartozik a bölcs időbeosztás is. Elképzelhető, hogy egy jeles esemény olykor hosszabb időt is igényel, de a kétórás program általában követhetőnek és követendőnek mondható. (A mai világ egyébként sokféle alkalmazkodást kíván meg. Máig emlegetjük egyik püspökünkkel azt az ünnepi igehirdetését, melynek terjedelmét a televíziósok igényeihez igazította: a tévéstáb tagjai érdekes módon azt jelezték, hogy a tervezettnél hosszabb legyen – még néhány percig tartson – a prédikáció. A színvonal szerencsére a püspökön múlt.)

Az évzárón a rektor – érzékelve a hallgatóság erre való igényét – közölte, hogy engedélyezett a taps. Fel is hangzott a friss diplomások tiszteletére, amikor átvették oklevelüket. De különösen rossz lett volna korlátozni a tetszésnyilvánításnak ezt az ősi és emberi módját, amikor a jubilánsok köszöntésére került sor. Bizony az ötven, hatvan, hetven évvel ezelőtt végzettek köszöntésére felhangzó tapsvihar jelentősen hozzájárult az ünnepi hangulathoz. Szerény kifejezője volt annak a megbecsülésnek, amelyet a jelen lévő gyülekezet – az egész országot képviselve – a jubilánsok szolgálata iránt érzett. Jó volt a taps, segített úrrá lenni az elérzékenyülésen, az egészséges, természetes nosztalgián, hiszen sokunknak van számos személyes élménye az elmúlt fél évszázad szolgálóiról, a konferenciákról és egyéb alkalmakról. Talán ennek az évfolyamnak a lelkésznői – Czégényi Klári, Lakos Magdi, Zsó és Zsi (Horváth Erzsébet és Nagy Erzsébet) – tettek a legtöbbet azért, hogy egyházunkban is teljes egyenrangúságot élvezzen a női lelkészek szolgálata.

Kaposvárott hiányzott a taps (természetesen nem az istentiszteleten, hanem a közgyűlésen). Közhírré kellene tenni, hogy a liturgikus alkalmakon ugyan továbbra sincs helye az ilyetén tetszésnyilvánításnak – bár olykor érdekes és netán tanulságos lenne, hogy taps vagy füttyszó követi-e a prédikációt –, de a templomban sorra kerülő közgyűlésen, hangversenyen megengedett. A kaposvári közgyűlés meglepetésszerű, szép mozzanata volt, amikor Horváth József, a gyülekezet felügyelője – aki egyébként kitűnően vezette az alkalmat – a nagy jubileum mellett egy szerényebbre irányította a figyelmet: virágcsokorral köszöntötte a gyülekezetben éppen tíz éve szolgáló Szemerei János esperest. Ekkor jó lett volna, természetes lett volna tapsolni.

Viszont az egyetemi évzárón a többiekkel együtt megtapsolhattuk Barthel-Rúzsa Zsoltot, aki e tanév végéig az egyetemek és főiskolák hallgatóinak bizalmából a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának az elnöke volt. A tisztségre való megválasztásban megnyilvánuló bizalom nemcsak a személynek szól, hanem intézményének a megbecsülését is jelzi: azt mutatja, hogy az egyházi felsőoktatás valóban egyenrangúvá vált. (Vitathatatlan: a lelkészeknek is kell, hogy legyen társadalmi érzékenységük. Történelmünkben mindig is voltak olyan lelkipásztorok, akik jelentős, pozitív közéleti szerepet játszottak. A 20. század második felének vitatott személyiségei sem kérdőjelezhetik meg ezt a gondolkodást.)

Ha már a közéletiségnél és a hangulatoknál tartunk: Kaposvárott az istentiszteleten Szita Károly, a város polgármestere és Lamperth Mónika, a város országgyűlési képviselője, belügyminiszter között ülhettem. Őszintén tisztelem mindkettőjüket, teljesítményüket, amelyet a választók ismételten hitelesítettek. Jó volt, hogy együtt ünnepeltek a gyülekezettel, elismerése is volt ez a kaposvári evangélikusság város iránt érzett felelősségének. Az egyház, az egyházi értelmiség hidat építhet a különböző politikai erők között a társadalom érdekében. A templom – hagyományos funkcióin túl – a közösségi élet centruma, a globalizálódó világban a lokális értékek ápolója lehet. Persze csak ha a gyülekezet nem zárkózik be, hanem nyitott a társadalom irányában.

Kaposvárott a hangulatokhoz, a nagy pillanatokhoz tartozott az is, amikor Ittzés János püspök a gyökerekről emlékezett meg: többek között édesapjáról, Ittzés Mihályról, aki fiatal lelkészként jelen volt az 1929-es templomszentelő istentiszteleten. A gyökerekhez való ragaszkodást a jövő iránti felelősségünk is igényli.

Számomra az ünnepi hangulat folytatását jelentette, hogy elolvastam az aranydiplomás lelkészek által kiadott, Legeltesd az én juhaimat című könyvet, amely egyaránt szól az egyház és a szolgálók gyökereiről.

Frenkl Róbert